I.

Bizonyára minden kedves olvasónk értesült Badiny Jós Ferenc bácsi, a magyarság nagy krónikásának haláláról. Előző számunkban röviden áttekintettük életének főbb állomásait, most kicsit mélyebbre ásunk. Munkásságával, világszemléletével sokan nem értenek egyet. Ő ugyanis a többek között „magyar-sumér rokonság”, a „Táltos Isten” és „Jézus Király, a Pártus herceg” szószólója volt, amivel vitatkozni ugyan lehet, de figyelmen kívül hagyni soha. Ezúttal az őshaza kérdéskörét vesszük górcső alá.
Szerinte – és sok már történelemtudós szerint is - az igazi őshazánk a Kárpát-medence, ahová csak visszatértünk, a Szent Koronát pedig a Jézus-hitű Atillának készítették. Most pedig nézzünk meg egy-két sajátosan „badiny gondolatot”:

A finnugoristák azt tanítják, hogy nekünk nincs magyar nyelvünk, mert mindent „összeszedtünk” vándorlásunk során (ez a mai hivatalos álláspontja a Magyar Tudományos Akadémiának), pedig nem jöttünk mi sehonnét, hanem őshonosak vagyunk a Kárpát-medencében. Itt van például a vértesszőlősi ember, aki háromszázötvenezer éves, és itt vészelte át a jégkorszakot, ami többek között annak a sok ezer egyedülálló hőforrásnak köszönhető, melyek a Kárpát-medencében találhatók. Tehát nem jöttünk mi sehonnan, hanem az emberiség itt vészelte át a jégkorszakot és innen vándorolt szét.
Feri bácsi igaz történetünk vezérfonala Árpádig című kötete nagyban segíti az eligazodást a nem éppen helyén kezelt kérdésben. Megállapítja, hogy ha valaki a szakember lelkiismereti igazságosságával és a kárpát-medencei természetkörnyezet ismeretével értékeli ki a Kárpát-medencei ősember hagyatékát, annak azt kell megállapítania, hogy az őskori kultúrák helyi, tehát őshonos fejlődésének időszakai úgy kapcsolódnak egymásba, mintha nagy, vastag láncszemek lennének. Együvé vannak öntve. A középső és felső paleolitikum időszakától minden folyamatossági szakadás nélkül jutunk át a mesolitikumba és újkőkorba.
Ezért nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy „a földművelő és állattartó civilizáció a Kárpát-medencében már élt és virult akkor, amidőn az újkőkori új bevándorlók ide megérkeztek. Kétségtelen, hogy azújkőkorban is volt népáramlás a Kárpát-medencébe. Ezzel csak folytatódott az ún. „gravettiek” beszivárgásának folyamata, hiszen – mint mondtuk – már az őskorban is volt ide-oda vándorlás. A Kárpát-medencéből valószínűleg Anatólia-Kaukázus vidékeire. A Kárpát-Duna-medencei ősnép kialakulásának, nyelvének, kultúráinak és embertani kifejlődésének magyarázatát csak úgy kaphatjuk meg, ha a Kárpát-medence felé irányuló és folyamatos népáramlatokat valóságnak fogadjuk el. Mindenkor azonban hozzátéve azt, hogy a Kaukázus alatti „melegágyól” a Kaukázus feletti síkvidéken át, vagy talán anatóliai közvetítéssel a Kárpát-medencébe – az évezredek folyamán meg-megújuló hullámokban – érkező népmozgalmak emberét a kárpát-medencei őshonosok magukba olvasztották. Így vált a Kárpát-medence, éppen az újkőkor kezdetén mára a népek olvasztókemencéjévé, amely kitermelte a kárpát-medencei őshaza autoktón gyökerű emberét. Azt az embertípust, melyet proto-magyarnak nevezhetünk.”
A „nem jöttünk mi sehonnét… a mi őshazánk a Kárpát-medence” című kérdés megválaszolása mégis bonyolult, hiszen az őshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak őseink, akik a Kárpát-medencébe keletről jöttek. Legrégibb őseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpát-medencei őshonos népet. Ez a fejlődési folyamat – az évezredek során - újra ismétlődik. Vagyis minden „új honfoglaló” őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az „újraötvöződés” folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni. A Kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvöződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá – állapítja meg Badiny Jós Ferenc.
Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az őshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétől, mely szintén őshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez.
Fontos kiegészítést nyújt a tatárlakai amulett, mely a professzor szakvéleménye szerint a Krisztus előtti 5200. évből való, és a rajta levő „írás” így 1500 évvel megelőzi a legrégibb sumer képírást, egyben azt is bizonyítja, hogy: „az emberiség történelme a Kárpát-medencében kezdődik”. Ez a képírásos szöveg már nyelvtani elemeket is tartalmaz. Ha a képírást jelentő szavakat összehasonlítjuk a legrégibbnek nevezhető magyar nyelvemlékünkkel, az úgynevezett „magyar szórványokkal”, rájöhetünk, hogy nem idegen számunkra a szöveg, és néhány szavát egyeztetni tudjuk a sumérnek nevezett nyelvvel, valamint a ragozási sajátosságok azonosak.
Az írásnak a régészeti anyaggal való összekapcsolása azt a logikus következtetést eredményezi, hogy:
1. A Kárpát-medencei és a Tigris-Eufrates (Mezopotámia) mellékén települt népeknek azonos a nyelve és azonos hiedelme volt.
2. A Mezopotámiát elöntő vízözön (kb. Kr. e. 4000) után a Kárpát-medencéből is áttelepült nagy mennyiségű népesség Mezopotámiába, a vízözön által elpusztított nagy mennyiségű népek pótlására, a maradék feltöltésére, és ezek vitték magukkal kultúrájukat és hiedelmüket is.
A fentiek csak a professzor főbb következtetései, a teljes levezetések köteteiben találhatók meg. Remélhetőleg sok vihart kavarnak még megállapításai, mert ez azt jelenti, hogy vita alakul ki körülöttük, ez pedig csak közelebb vihet bennünket az igazsághoz.

II.

Bizonyára minden kedves olvasónk értesült Badiny Jós Ferenc bácsi, a magyarság nagy krónikásának haláláról. Előző számunkban röviden áttekintettük életének főbb állomásait, most kicsit mélyebbre ásunk. Munkásságával, világszemléletével sokan nem értenek egyet. Ő ugyanis a többek között „magyar-sumér rokonság”, a „Táltos Isten” és „Jézus Király, a Pártus herceg” szószólója volt, amivel vitatkozni ugyan lehet, de figyelmen kívül hagyni soha.

Szerinte – és sok már történelemtudós szerint is - az igazi őshazánk a Kárpát-medence, ahová csak visszatértünk, a Szent Koronát pedig a Jézus-hitű Atillának készítették. Most pedig nézzünk meg egy-két sajátosan „Badiny gondolatot”:
A finnugristák azt tanítják, hogy nekünk nincs magyar nyelvünk, mert mindent „összeszedtünk” vándorlásunk során (ez a mai hivatalos álláspontja a Magyar Tudományos Akadémiának), pedig nem jöttünk mi sehonnét, hanem őshonosak vagyunk a Kárpát-medencében. Itt van például a vértesszőlősi ember, aki háromszázötvenezer éves, és itt vészelte át a jégkorszakot, ami annak a sok ezer egyedülálló hőforrásnak köszönhető, melyek a Kárpát-medencében találhatók. Tehát nem jöttünk mi sehonnan, hanem az emberiség itt vészelte át a jégkorszakot és innen vándorolt szét. A Tihanyi Apátság alapítólevelét is nyugodtan elő lehet venni, az ott írtak a mi ősnyelvünk, alapítólevél, ami könnyen olvasható. Nem kell mást tenni, mint elővenni a sumér szótárt és összehasonlítani az Apátság levelének szavaival. Az ősnyelv is a Kárpáthazából jött és „vándorolt” Mezopotámiába:
„Nagyon érdekes eset történt velem – mondja Badiny. A Sorbonne-on az orientalista keleti nyelveknek világkongresszusán. Akkor falitáblákra írtam a Tihanyi Apátság alapítólevelét. Azt mondtam, hogy kérem, engedjék meg, hogy mielőtt elkezdem az előadásomat, bemutassak maguknak néhány mondatot! Ott volt a világ összes sumerológusa. És mikor bemutattuk, láttam, hogy az előttem ülő német sumerológus nézi, leírja és mindjárt utána írja, hogy mit jelent a szöveg nála németül. A francia ugyanígy. Mikor az ötödik táblánál voltam, egyikük odakiabált nekem: mit akar maga ezekkel a sumér szövegekkel? Erre azt mondtam neki: nagyon köszönöm, hogy ezt maga sumérnak ismeri fel, mert idáig azt hittem, hogy ez magyar.” Egyes külföldi (és magyar) nyelvészek szerint a sumer nyelv nagyon hasonlít a mai magyar nyelvhez. A ragozása, amely  megkülönbözteti a többi nyelvtől, szinte teljesen megegyezik és a szavak azonossága is feltűnő. A sumer nyelv kb. 3000 szava szinte teljesen megegyezik a mai magyar nyelv szavával.

Nézzünk pár nyelvészeti fejtegetést Badiny módra:

(a latin fonetikával irt szöveget az elsõ sor, a helyest sumir-mahgar formát a második sor és a mai magyar nyelv szerinti kiejtést a harmadik sor mutatja.)
NE-WE-MA -AG-GU -C -BAR-DU-OS
NU-WU-MAH-AG-HU-U-KE-BAR-DU-US
NE-I -MA -D - JU-U-K -PAR-TU- S

ESE-UL-WE-K - ERE-US ZEN -T
ESE-UL-WE-KE-GERE-US ZIEN-TU
ÕSEI -N -K - ERÕS-SZEN –T

IE-LE -SE-U-C
GE-LEH-SE-U-KE
JE-LE -SE- I-K

(Badiny Jós Ferenc: A SUMIR-MAGYAR NYELVAZONOSSÁG BIZONYÍTÉKAI)

Ha a kedves olvasó visszaemlékszik, előző számunkban azt írtuk, hogy a professzor úr tagja volt a nemzetközi Orientalista Kongresszusnak, ahol 1967-ben AN ARBORBAN (Michigan, USA) az esztergomi kápolna oroszlános díszítésének mezopotámiai eredetét igazolta. Bizonyítását „Altaic People’ s Teocracy” címmel fogadta el a Kongresszus. Nézzük meg mi is található rajta és hogyan is néz ki az Esztergomi oroszlán: Az oroszlán az ősidőkben először az erő, a bátorság és a férfiasság szimbóluma, majd az isteni eredet, az uralkodásra való rátermettség és a hatalom szimbólumává vált. Az uralkodót égi eredetűnek tartották, így az oroszlán, a király jelképe, azaz napjelkép. „A sumérok két oroszlánt ismertek az égbolton. Az oroszlánpár a páros isteni hatalomnak a földi uralkodópárba való átlényegülését jelképezte. A mezopotámiai UR városában talált legrégibb oroszlános lelet a Kr.e.4.évezredből származik. Az esztergomi páros oroszlánok szimbóluma is a suméroktól ered. Az esztergomi szentély 14 Oroszlánja is a teokratikus hatalom jelképe. Az égi hatalmat az égi oroszlánok sugározzák a Földre, így a földi királyi pár egyenrangúvá válik az égi Isten-Párral. Az esztergomi szentély oroszlánjai az ősi pártus-hun-avar-magyar hagyomány részei. (Az Árpád-házi királyok írásaiban megtalálható "az oroszlánok között" kifejezés). A szentélyben a 7 pár, azaz a 14 oroszlán alatt foglalt helyet a királyi család 14 beavatottja (legbölcsebbje), élükön a Nap Fiával, a királlyal. Minden hónapban itt gyűltek össze (a néphagyomány szerint a világ közepén) a királyság égi és földi ügyeiben dönteni, ítélkezni a fényben.”
Őseink imája nem úgy kezdődött, mint ma, hogy az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, hanem úgy, hogy az Atyának és Anyának és Fiúnak Szentlelke nevében. A mi hitünk Jézushoz és édesanyjához kötődött. A mi kereszténységünkben benne volt az édesanya, ezért a keresztet is úgy vetették, hogy az égi édesanyát is imádták.
A magyar nép világában „a legnagyobb tiszteletet mindig az édesanya kapja meg, és a legnagyobbat az édesanyák édesanyja, a Nagyboldogasszony.” A Boldogasszony elnevezés megtalálható az ötezer éves sumér ékiratokon, mint baudug asán, azaz boldog asszony.

Most pedig térjünk át Badiny Jós Ferenc Jézus-képéhez: azt állítja, hogy bármit mondanak az evangéliumok, sem Jézus, sem a Keresztelő nem lehetett zsidó származású. Máté evangéliumában olvasható, hogy Heródes Antipas egyszerűen elfogatta, tömlöcbe vetette Jánost, aztán pedig lefejeztette. Ha János zsidó lett volna, ezt nem tehette volna vele, mert a jeruzsálemi zsinagóga törvénye szerint zsidót halálra ítélni nem lehet. Ítélet nélkül még börtönbe sem vethető a júdeai zsidó állampolgár. Ezzel az esettel hozza összefüggésbe Jézus származását: Ha zsidó lett volna, nem szögezték volna keresztre. A keresztre feszítést csak a nem zsidóknak kivégzésekor gyakorolták. Azt állítja, hogy Jézus párthus herceg volt. (A Párthus Birodalom, Palesztina szomszédságában fekszik, és befolyással bír Palesztinára is. A magyar Szent Koronán is ábrázolva van Szent Fülöp a szkíták térítője). Jézus által kifejtettek annyira elütnek a korabeli zsidó vallástól és annyira azonosak a párthus vallás főbb vonalaival, hogy ez önmagában is indokolja a párthus irányú vizsgálódást. Ezen gondolatok viszont koránt sem újak a magyar illetve egyéb történészek munkáiban. Zajti Ferenc (1886–1961) is hasonló megállapításokra jutott a XX. század elején. Aki egyébként a magyar-török kapcsolatokat kutatta irodalmi munkássága pedig a turanizmus tudománytalan fajelméleti ideológiáját tükrözi.. Ebben a szellemben írja meg „Zsidó volt-e Jézus?" című művét, amiben hasonló fejtegetésbe kezd, mint Badiny: Jézus nem lehetett zsidó! Egészen bizonyos, hogy Jézus abból a kultúrkörből, abból a nemzetből származott, amelyet a szkítaság mondhatott magáénak, azaz párthus volt.
Zajti, hasonlóan Badinyhoz így érvel: „A talmud megőrzött bizonyos régi törvénykiegészítő eljárást, mely szerint a halálos ítélet végrehajtása elé mindenféle gátlást igyekeztek hárítani. Ehhez tartozott az az eljárás is, hogy a halálraítélt vesztőhely-útján 100—100 lépésre vigyázók állíttattak fel, akiknek az volt a kötelessége, hogy, ha valaki mentőtanúként jelentkezne, az utolsó pillanatban bár, kézfelemeléssel felfüggesszék az ítéletvégrehajtást, hogy az elítélt új tárgyalás elé állíttassék.” Ez azért érdekes mivel Jézus golgota-útján egyetlen mentőtanú sem akadt... „senki a sok ezer meggyógyított közül .... Vagy talán nem állottak ott a vigyázó őrök?” Zajti azzal magyarázza az esetet, hogy a talmud szerint ez az eljárás nem vonatkozott „nem zsidó"-ra. „Nem vonatkozott a végtelenül gyűlölt skytha-fajú kutheusra, azaz samaritánusra és még úgy sem vonatkozhatott a „galil-ha-gojim”, Galileának a samaritánusnál is jobban gyűlölt skytha települőire és nem a tanítványokra s annálinkább nem a most golgotára jutott galileai Jézusra.”
Jézust, mint idegent el se ítélhették, ez okból fel se menthették. De ahogy kikönyörögték az elítélést, bizonyára csak egy szavukba került volna a „könyörülés” is.
Mose bar Majemon rabbi (Jad Cha­saka 40a. lap 1. sz. 10. fej.) ezt mondja: „Az ember ne barátkozzék egy bálványozóval; de tiltva van az is, hogy rajta könyörüljön. Ha tehát (valamely zsidó) egy kuthaeust életveszélyben vagy a vízbe futni lát, nem szabad kimentenie, akkor sem szabad megmentenie, ha halálos veszedelemben van.”

III.

Badiny Jós Ferenc életművét tovább folytatva megkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk egy különös forrásanyaggal, krónikával a méltatlanul mellőzött Tárih-i Üngürüsz-szel. Ez a krónika az, amelyre sok történész - Badiny is - alapozta „elméletét”, elképzeléseit, a magyarság történetét. Badiny és Grandpierre K. Endre kutatása számos ponton találkozik, mivel Grandpierre K. Endre az isztanbuli Török Nagykönyvtárban lévő TARIHI ÜNGÜRÜSZ magyar ősgesztának egyrészt újra felfedezte és a tudományos érdeklődés középpontjába helyezte.

De mitől is különleges a Tárih-i Üngürüsz? Miért övezi eredetét, tartalmát és a mű megtalálását annyi rejtély és félelem egyesek részéről?

A Tárih-i Üngürüsznek a feltételezések szerint Magyar krónika volt a forrása, amit minden jel szerint 906-907-ben írtak (Grandpierre K. Endre történész szerint).  A krónikát először magyar rovásbetűkből fordították latinra, hogy ne számítson tiltott könyvnek. I. István király ugyanis törvényt hozott, mely szerint „Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra haladó pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány  írástól, valamint tanítástól papi állásának vesztése és 20 aranypensasnak büntetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betükveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinval felcseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 denárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a „pogány” vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.”

1526-os mohácsi veszedelem után a székesfehérvári királyi könyvtárból előkerült „kódexet” I. Szulejmán szultánnnak Terdzsüman Mahmud fordította törökre. (A királyi könyvtár titkos anyagaként kezelhették, mert anyaga még a középkori krónikákban sem volt ismeretes). A könyv kikerült Törökországba, ahol Vámbéry Ármin (világutazó-tudós, a magyar-türk rokonság hirdetője) találta meg és 1860-ban beadta a Magyar Tudományos Akadémiára.

A Tárih-i Üngürüsz a lehető legrosszabb kezekbe került Budenz József személyében, (török és a finnugor nyelvek kutatásával foglalkozott, annak ellenére, hogy magyarul alig tudott) így az őskrónika ismét feledésbe merült, Budenz zároltatta. Ennek oka, hogy 1877-ben Trefort Ágoston kultuszminiszter kiadta az ukázt: „A külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis azokat a tudósokat fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” Függetlenül ennek tudományosan megindokolható igazságától, ma is ez a szellem él és virul a tudomány fellegváraiban. Milyen tudomány az, amit kormányzati eszközökkel kell befolyásolni? Az igazság megáll a saját lábán, csak a hazugságnak kell ilyesfajta támogatás…. A tudomány attól tudomány, a történelemtudomány művelésében különösen, hogy lehet szabadon kutatni, összevetni az eredményeket és a legvalószínűbbet előtérbe helyezni!

„A szinte már elfeledett krónika újra előkerült, ugyanis Zakar András kutatómunkája nyomán fény derült arra, hogy Isztambulban és a Magyar Tudományos Akadémián is található egy-egy példány a kéziratból. dr. Sárkány Kálmán kikölcsönözte a kézirat filmjét, s elküldték Prágába, dr. Blaskovics József turkológus tanszékvezetőnek, magyarra fordításra. A Magyar Nemzetben ekkoriban jelent meg egy rövid hír a kézirat létéről. „Kitört az idegesség az Akadémián” – számol be az eseményekről Geönczeöl Gyula (1988, 8), aki barátaival átmenekítette a magyarra fordított szöveget 12 legépelt példányban (GKE, 1995, 28). „Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza”…Amikor Geönczeöl Gyula és Grandpierre K. Endre Ligeti Lajos támogatását kérték, az akadémikus felajánlotta, ha a Tárih-i Üngürüsz kiadásától elállnak, megígéri, hogy egy másik munkát segít kiadni. Mivel a Tárih-i Üngürüsz kiadásától nem álltak el, az akadémikus kiabálni kezdett: „akkor véres fejjel fognak visszavonulni!” (GKE, 1995, 29). Grandpierre K. Endre Pozsgay Imrével, az akkori kulturális miniszterrel is felvette a kapcsolatot a megjelenés elérésére. Erre előbb pozitív, majd visszavonó, negatív választ kapott. Azonban Grandpierre K. Endre két tanulmánya (1979, 1981) hatalmas érdeklődést váltott ki, amit már nem lehetett elaltatni. A könyv 1982-ben megjelent, torzítva, csonkítva. Jellemző, hogy az eredeti kéziratban ezt az Árpád-korral záruló őskrónikát bevezető „A regösök és a krónikások így írták meg” mondatot – a magyarság tudatlanításának úgy látszik, minden tudományos szempontnál fontosabb céljából - „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő”-re változtatták. Nyilván azért, nehogy megtudják a magyarok, hogy István király előtt is volt írásos kultúrájuk.” (Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila KAPU, 2004.04.)

A Karpatia újság előző számából megtudhattuk, hogy több kutató, így Badiny szerint is, a magyarság a Kárpát-medencében őshonos. De mit is mond erről a Tárih-i Üngürüsz?: „az özönvíz után Hunor a népét a Kárpát-medencébe vezette letelepülésre és ezek a hunok itt már velük azonos nyelvet beszélő népet találtak. Hunor népét a Kárpát-medencébe Nimrud korában, nem sokkal a vízözön után vezette. Mint, ahogy a Bibliából is tudjuk, Nimród „hatalmas király volt a földön és birodalmához tartozott Bábel, Uruk, Akkád és Kálné a Sineár földjén” és ezt a területet régen Sumirok országának nevezték. Nimródnak Hunor és Magyar volt a két fia Hunortól származnak a hunok és Magyar­tól a magyarok. Tarihi Üngürüsz-i szerint a hunok — Hunor által vezetve, az égi hatalmak akaratának megfelelően — a Kárpát-medencébe azért költöztek hogy visszatelepüljenek arra a területre, amelyik az ősszülőföldjük. „A Thúróczy Krónika is hasonlót ír, amikor így mondja: „Azt akarta ugyanis Isten, hogy minél előbb költözzenek Pannóniába..” Egy Csodaszarvas jelent meg Hunor és Magyar előtt, mint az égi erők küldöttje, azért, hogy őket visszavezesse az őshazájukba.
„A Tárih-i Üngürüsz „két” Csodaszarvas-monda változatot közöl és óriási időtartamot hidal át (évezredeket) és történeti eredetűek a közlései. Ezeket a régi mondákat a szájhagyomány őrizte meg és a Tárihi Üngürüszben valóságosan megjelenik a mon­dai jellegű hun-magyar őstörténelem leírása.” Pannónia az „ígéret földje” volt a MAGYAR-HUN ősvallás hiedel­mében. Ezek az adatok több középkori történelmi forrásban is megelevenednek, annak ellenére, hogy abban az időben nem volt a köztudatban, sőt mint tudjuk elrejtve őrizték a Tárih-i Üngürüszt. A mű a magyarság több hullámban történő átköltözéséről beszél. Mint fentebb említettük első ízben a HUNOK, másodsorban az AVAROK, harmadjára pedig a MAGYAROK érkeztek a Kárpáthazába. Kr. u. 374 körül indulnak tehát a HUNOK Balambér királyuk vezetésével, az ALÁN és más szomszédos népekkel szövetkezve a Kárpát-medencébe. Az ebben az időben itt élő gótokat és gepidákat legyőzték. A gepida harcosok csatlakoztak a hun törzsszövetséghez, a gótok a Dunántúlra menekültek, s később rátámadtak a Római Birodalomra, hun segítséggel. Balambér utóda Katar (egyesek szerint „Kádár”) volt, akit az általunk górcső alá vett Tárih-i Üngürüsz is említ. Az ide érkező hunok, már olyan népeket találtak, itt akikkel könnyen tudtak szót érteni, mert azonos nyelven beszéltek (a krónika szerint). És innentől kezdve a magyarság története Attila Nagykirály történetével folytatódik...

Akik foglalkoznak akár amatőr, akár szakmai módon is a magyar történelemmel, azokban felmerülhet a kérdés, ha van ilyen Krónikánk, akkor miért nem képzi tudományos közvita tárgyát? Mért nem foglalkoznak vele a történészek? Ha kinyittatnák a „történészeink” szemeit és természetesen a sajátunkét, akkor észrevennénk, hogy a finnugor elméleten kívül is létezik élet. A különböző eredet elméletek megvitatása, elemzése, egymás mellé helyezése, részekre bontása meghozhatná, a minden politikai befolyástól mentes, egészséges magyar történelem szemléletet. És ha a finnugor elmélet a maga blődségeivel teret nyerhet a vizsgálódás terén, akkor a Badiny Jós Ferenc és a Grandpierre K. Endre-féle történelem szemlélet is minimum annyira megérett a történelmi kutatásokra - függetlenül attól, hogy egyesek elismerik e igazságnak vagy nem az általuk igazolt eredményeket -, mint a politikai támogatásra szoruló halbőrszagú, eszkimó rokont kereső finnugorizmus.

De bizonyára már a Karpatia olvasói is nagyon jól tudják, „a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát” könnyebb hirdetni, ha ilyen „zavaró tényezők”, mint Badiny Jós Ferenc és a Tárih-i Üngürüsz, valamint egyéb „alternatív” történészekről és történelmi kutatásokról, az ember nem is hall, mert eltitkolják előle.