...Ennek előtte sok ezer esztendővel, messze keleten élt egy híres hatalmas fejedelem…
Nimród volt a neve. Ez a Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali vitéznek,
akiknek maradékai a hunok, és a magyarok. Amíg nagy legénnyé serdültek, együtt vadásztak
édesapjukkal, majd hogy Nimród leöregedett, ketten kalandozták be hazájuk földjét: minden
zegét-zúgát ismerték annak.
Egyszerre csak elfogta a vágy mindkettőnek a szívét: túlmenni az ország határán, hadd lássák mi
van ott. Fölkerekedtek ötven-ötven válogatott vitézzel, s vadászgatás közben elkalandoztak
messze, messze, az országuk határán túl. Szemük, szívük eltelt gyönyörűséggel. Rengeteg erdők,
végtelen rónaságok, amerre mentek. Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak.
Külön-külön fogtak egy-egy vadat, s úgy vették űzőbe.
Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhez
hasonlatost. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú.
A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a
lengő nádszál; a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.
Űzőbe vették ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél, nyomukban a vitézek.
Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort, és Magyart. Reggeltől
estig kergették a szarvast, de hiába, alkonyatkor eltűnt egy ingoványos helyen, sűrű nádas
rejtekébe.
Soha többet nem látták.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette ez őket olyan szép földre, amilyent
még nem láttak. Gyönyörű sziget volt ez: köröskörül rengeteg erdők és folyóvizek.
Övig gázoltak fűben, virágban.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más
embert nem láttak. Fölkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel. Velük a száz vitéz. S ím, amint
bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól.
Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe - lehettek százan, hanem többen - s úgy keringtek
körbe, a kör közepén pedig két lány lejtett, de olyan szép mindkettő, hogy a napra lehetett nézni,
de rájuk nem.
Összenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelen
közrefogták a leányokat, ki-ki egy leányt felkapott a nyergébe, s azzal elvágtattak sebes szélnél
sebesebben. Hunor, és Magyar azt a két lányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén
táncoltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leányai voltak ezek.
Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták,
hogy lassanként nekibátorodtak s nem is bánták, hogy elrabolta őket az a két dali fiú.
Nem bánta a többi leány sem.
Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt lakodalma Hunornak, Magyarnak és a
száz vitéznek. Szaporodtak ivadékról, ivadékra. És telt, múlt az idő, eltelt vagy száz esztendő
s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megszaporodtak, hogy nem volt elég tágas a szép sziget.
Új hazát kellett keresniök.