Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!

Ezredéves történelmünk és ősi nyelvünk elégséges-e a megmaradásunkhoz?

Pontosan 965 évvel ezelőtt ajánlotta fel István király a Menny Királynőjének (regina coeli), a magyar Boldogasszonynak királyságát (regnum), előkelőivel és népével (cum primatibus et populo)ˇegyütt, kérve Szűzmáriát: oltalmazza és óvja ezt az országot.

Meghallgatta-é a szent király fohászát Boldogasszony Anyánk? Élvezzük-e még a magyarok Istenének oltalmát?
Minden arra mutat, hogy méltatlanokká váltunk. Jól tudom, ezt hallani, minden igaz magyarnak fájó dolog, de kérem, tartsunk önvizsgálatot. Nézzünk szembe valós és igaz múltunkkal és zokogjon fel a könnytelen szenvedés lelkünkben, ide idézve a magyar jaj egyik legnagyobb költőjének, a sváb fajtából nagy magyarrá lett Sajó Sándornak sorait, aki nevemben is szól:

A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg.
Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom!
Mii tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban pusztuló fajom?!
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenig magad és neved.

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának,
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad,
S Megváltót s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat,
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Egy hosszú emberélet (83 év) óta nincs igazi Magyarország, 1945 óta nincs tiszta értékrend, és nincs természetes szaporodás. A Kárpát-medence egykor legerősebb és legnagyobb népe elöregedett és lassan elfogy. Elnevelt tömegemberek primitív dáridója tölti be az étert és a földet. Szellemi degenerálódás járvány-szerűen terjed. Az éretlen tömegembernek önálló véleménye nincs, akarata nincs, ellenállása nincs, tekintélyt, igaz értéket nem tisztel. Mindenütt megalkuvás, önzés, meghátrálás. Hogyan jutottunk idáig?

A történelem nem hamisítható, csak a történetírók torzíthatnak, hamiskodhatnak, csalárdkodhatnak. Szabó Dezső úgy fogalmazott: magyar vérű, magyar szemű, nagy horizontú és becsületes magyar történetírók váItsák le a tudósocskákat, akik főbűnösök abban, hogy a magyarság testében és lelkében eltorzult. Hogyan lehet a Magyar Tudományos Akadémia tagja az, aki népünk gyalázásában leli őrömét, aki eleinket analfabéta, dologtalan, vidáman öldöklő rablóbandáknak írja le, vagy aki szerint csakis olyan magyar történelmet szabad írni és kiadni, amelyet az idegenek is elfogadnak. Nemzeti történetírás, mondják, nincs, a nemzeti romantikát pedig okosan adagolni kell, nehogy ártalmas legyen, hiszen Európa kultúrnépei között egyhamar kiütközik barbár, ázsiai mivoltunk. Azt is harsogják: nincsen történelmi jog, az Európai Unió nem ismer el ilyet, ne vizsgáljuk tehát a Kárpátˇ medence ezredéves históriáját, ne kutassuk kik vagyunk mi és honnan jöttünk, mert Európa nem felejtette el vadkeleti g
aztetteinket. Nyelvünk sem régi, 1500 éve sincs, hogy elnyerte mai formáját.

Nos, nézzünk szembe a múlttal, lássuk a jelent és fürkésszük egy kicsit a jövendőt.
Földünk 148 millió km2-nyi területéből Ázsia 45 millió, Európa 9,9 millió km2. Ázsia a nagy életterek földje volt, kivált a nagy klímaváltozás (az elsivatagosodás) előtt, míg Európa a kisebb térségek láncolata, ahol a 250-500 ezer km2-es területek dominálnak. A Kárpát-medence 340 000 krn2-es g térségéből eleink megközelítően 220 000 km2-t népesítettek be a IX-XI. században. Arra a kérdésre általában nem tudnak a mérvadó kikiáltók feleletet adni: mi volt az oka annak, hogy sem a húnok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg nyugat felé a Kárpát-medence nyugati határán, a Bécsi-medencén túl?

Először figyelembe kell venni, hogy a Kárpát-mednce Európa közepe, hatalmas hegykoszorúk áltat védett természetes erőd, de egyben tengely is, másodjára, hogy a nyugat-európai óceánikus éghajlattal szemben, szinte egyedül itt, mérsékelt kontinentális éghajlat uralkodott mindig, ezért oly kiválóak a föld termései.
Minden nemzet élőlény, tehát van teste, lelke és szelleme. A magyar nemzet teste: a Kárpátmedence, az egész Kárpát-medence, függetlenül attól, hogy a XIII. századtól egyre több idegen fajú népesség szivárgott és költözött be. A magyar nemzet lelke: a múltja, a szelleme pedig az öntudata, a nemzettudata, amely a múlt-ismeretből táplálkozik. Noha génjeinkben benne van minden örökségünk, mégis nemzettudatot csakis a nevelés révén kaphatunk!
Jelenkori kórképünk ismert, az okai kevésbé, holott a nemzet-test 1920 óta súlyosan csonkolt, a lélek a hazugság rákfenéjével megbetegített, hiszen igaz múltunkat teljesen meghamisítják, nemzettudatunk pedig kiveszőben van, elsősorban a liberális, idegenszerű oktatás és iskolapolitika miatt. A magyar lélek halódik, mert a hazát idegenek uralják félezer év óta. Az Álmos-Árpád szent dinasztia (stirps beata) 29 uralkodója magyarrá vált, amint magyarrá váltak az Anjouk is. De sohasem váltak magyarrá a Habsburgok és a liberálisok.
A nemzettel való azonosulás: a közös sors és a küldetés vállalása. Csak akkor vagyok a nemzet tagja, ha minden pillanatban és minden helyzetben vallom és megélem: ez az én nyelvem, ez az én múltam, ez az én földem, ez az én hitem, ez az én szent örökségem (hagyományom). Ahogy Sajó Sándor mondta: magyar vagyok, a fajomat imádom, és nem leszek más, inkább meghalok! Nem akarok "élni csak magyar földön és csak magyarul.
Szent István király ünnepén emlékezzünk kemény tisztasággal az ősi múltra. Idézzük fel az ezredévvel ezelőtti állapotokat, sőt az 1100 évvel ezelőttieket is. Nem könnyű hadakozni a hivatalos dogmákkal, a csalárd ámításokkal.
Négy évtizede dolgozom, erőm és képességeim szerint azért, hogy a magyar nemzeti történetírás megizmosodjon, hogy a nagy elődök nyomdokain becsülettel járhassunk. Talán ma már kevesebben vannak azok, akik hitelt adnak a hivatalos dogmáknak. Így az un. népvándorlás teóriájának, hogy ti. a keleti népek, a szkíták, a húnok, a türkök, az avarok, a magyarok, a besenyők, a kúpok, a jászok szakadatlanul vándoroltak és űzték egymást keletről nyugat felé. Természetesen barbárok és műveletlenek voltak.
A népek sohasem költöztek kedvtelésből vagy kalandvágyból. Kivált a magyarság nem "megriadt csorda módjára" menekült be a Kárpát-medencébe, eszeveszett futásban.
Egy erős, nagy lélekszámú, jól szervezett nép, tudatos előkészítés után telepedett meg a Kárpátmedencében, különösebb harc nélkül, mert nem volt igazi ellenálló erő.
A szlávok un. államai (Nagymorva Birodalom, Szvatopluk állama, Braszláv országa) merő kitalálások, ami az államiságot illeti. A morvák egyébként nem ősei a szlovákoknak, akik csak a XV: század derekától jelentek meg a Felvidéken (első említésük 1444-ből!).

A bizánci birodalom a VIII-IX. században az erkölcsi és katonai züllés állapotában volt, a császárokat felkoncolják, megmérgezik, megkorbácsolják, a papokat és szerzeteseket megalázzák.

A bolgárok (ugyancsak keleti lovas nép!) erős állama az egyetlen komoly tényező, akik 864 óta keresztények. Nem véletlen, hogy komoly katonai összecsapás csak velük volt. A besenyő támadás ugyancsak alaptalan dogma. Simeon cár 913-ban már felveszi a baszileusz címet s ezt a rangot 926ban a pápa is elismerte.
A pápaság, amely 756-tól Szent Péter patrimoniuma, amint Bizánc is, súlyos válságban van 800 és 1000 között. Egyrészt a frankok alávetettjei a pápák, másrészt a rossz pápák kora ez, amikor hitvány, erkölcstelen és aljas emberek ültek Szent Péter trónusára.(Saecula obscura = sötét évszázadok!). Hétköznapi eset volt a pápák erkölcsi kilengése, gyilkosságok, kínzások, megcsonkítások. A Nagy Károlyt koronázó III. Leó szajhákkal élt, III. Sergiusnak a szeretője Marózia nyíltan uralkodott, aki a pápa fiát tette, XI. János néven, utódává. A Nagy Ottót császárrá koronázó XII. János (962-ben) züllött alak volt, utóda, VIII. Leó pedig fel sem volt szentelve. V.Gergelynek III. Ottó levágatta a végtagjait és szamárhátra kötözve űzette ki Rómából. A 999-től pápáskodó II. Szilveszter ugyan tisztességesebb volt, de semmiféle koronaküldésre nem volt módja és hatalma. 1002-ben mezítláb menekült el Rómából, majd meghalt.
A német királyság csak 887-től létezett, a császárság 962-től. Ereje nőtt, de a magyar honalapítás időszakában nem jelentett még komoly erőt.

A kalandozások dogmája is tarthatatlan. Az elnevezés súlyosan sértő volta okán is, és a történeti források okán is. A magyarok európai hadjáratai történelmünk dicső lapjai, Bogát, Bulcsú, Lél, Súr, Taksony és társaik a magyar hadtörténet nagy alakjai. A 838 és 970 közötti 55 hadjárat zömét győzelemmel zárták. A német források szerint a magyaroknál veszedelmesebb és hevesebb ellenfelet nem ismert Európa. Ez a megállapítás talán megalapozott, de az a legkevésbé sem, hogy az európai kultúrát éppen a németek mentették meg a barbár magyar hordáktól.

S ezzel eljutottunk a máig élő és nagyon súlyos alapkérdéshez: mi volt, és mi ma is az oka az általános magyar-ellenességnek, mondhatni magyar-gyűlöletnek? Miért fogtak össze már a X. század elején Nyugat-Európa népei (keresztes hadjáratot hirdetve) a Kárpát-medence magyarsága ellen? 907. júliusában a pozsonyi csatában hatalmas sereg vonult a Magyar Nagyfejedelemség ellen és igen csúfos vereséget szenvedett.

955-ben III. Abd al-Rahman mór kalifa I. Ottó királynak gratulált a Lech-mezei győzelméhez s egyben javasolta: hogy a magyarokat ki kell irtani! Később Aba király ellen is a pápa, Bécs alá utazván, hirdetett keresztény összefogást, mert a magyarokat ki kell űzni Európából. Annak a germán-szlávromán nézetnek, hogy ti. Európát dehungarizálni kell, ekkor teremtődött meg az alapja. Azóta gens detestanda = elátkozott nép a magyar. Ahogyan Bonfini írta: a Kárpát-medence birtokba vételéve! az egész világ haragját magunkra vettük. S elerőtlenedésünk során egyre durvábban léptek fel ellenünk. Döbbenetes jelkép a bácskai Földvár templomi oltárán 1848. július 17-én sorba rakott 37 levágott magyar gyermekfej, majd közel száz év múlva a 40 ezer magyar polgári lakos lemészárlása, az 1946os csehszlovákiai magyar kitelepítések 86 000 áldozata, a szovjet gulágokban elpusztított magyarok százezrei. A HUNGAROCIDIUM azonban nem témája sem az európai, sem a tengerentúli, sem a hazai liberális hat
almi erőknek. A zsidó holocaust 450 ezer magyarországi áldozatát siratjuk, a kommunizmus másfél milliós magyar áldozatának emlékműve sincs. Hogyan halt ki belőlünk az önvédelmi reflex, hogyan lettünk törpelelkű csonka-magyarok? Erő nélkül nem lehet megmaradni. Befogadó nemzet voltunk mindig, önvédelem nélkül.
Egykor a Kárpát-medencei magyar hatalom erős és egységes volt. Még nem volt harctér-ország, hiszen 907 és 1030 között idegen katona a lábát sem merte tenni az országunk földjére.
S a magyar keresztény királyság sem a semmiből született. Nem kisebbíti első koronás királyunk nagyságát, ha kimondjuk: államot egy személynek nem lehet alapítani. Az államalapító Szent István király is egy dogma, amelyet azért tartanak életben, mert ezáltal hihetővé lehet tenni, hogy a magyar állam nem belső fejlődés eredményeként született, hanem idegen hatás (kazár, szláv, német) következménye. Hiszen a barbár hordáknak nem lehet államuk, nem lehet írásbeliségük, nem lehet társadalmi szervezettségük. Az MTA Régészeti Intézete vezetőjének újdonsült (meglehetősen sületlen) nézete szerint jogfolytonos ősi állam csak Kínában figyelhető meg, sehol másutt. Mivel a nomád hordáknak "nomádállamuk", majd törzsi államaik lehettek csak, ebből kinőhetett a kettős fejedelemség, de egyikből sem az igazi állam. Ehhez nyugati minta és segítség kellett. Államot a honfoglaló magyarok leszármazottai nem alapíthattak alulról felfelé építve. Ezért határvonal (cezúra) Szent István uralkodása, mert ami ő előtte volt az értéket nem teremtett, ami értékünk van, azt viszont a nyugati papok, lovagok, mesterek, művészek hozták létre.

Ez a beállítás azonban velejéig hamis. A magyarságnak már Szent István előtt is volt állama: meghatározott uralmi terület, közös nyelv, közös mi-tudat, megfelelő katonai erő, gazdasági források (nemesfémek, adók, vámok) és az igazságszolgáltatás különválása, (bírák) megléte bizonyítja ezt. Az ország (patria) népe (natio, gens, éthnosz) már a IX. századtól megtelepedett és falvakban élt. Ezt vitathatatlanná teszik az 1010-20 körüli törvények, amelyekben egyetlen szó nincs nomád vándorlásról, jurtákról és sátras bolyongásokról, ellenben szó van épített házakról (domus), épületekről (aedificia), udvarházakról (curia), toronyvárakról (turris), várakról (civitas), templomokról (ecclesia), falvakról (villa), telkekről (mansio), istállókról (stabulum),piacokról és vásárokról (forum, mercatum), kertekről, gyümölcsösökről, szőlőkről, szántókról. A királyság (regnum, communitas regni, universum regnum) lakossága zömmel magyar (in genere Ungrorum)! Szent István király országában már 100
2-1009 között hét püspökség volt és több vármegye. A magyar állam tehát 1100 éves, a magyar keresztény királyság 1000 éves.

A kereszténység felvételének története is tudatosan eltorzított. Egyrészt azért, mert a magyarságot primitív sámánhitű pogányoknak állítják be, másrészt azért, mert eltussolják első királyunk kétségtelenül sorsdöntő lépésének valódi mozgatórugóit és hátterét. István király uralkodása előtt is a magyar Egyistenhívő volt. Az Egy írásjelünk, a kettős kereszt és a hármas halom, mint ország, ezért szerepel a címerünkben is (egy-ház). A magyarok a IX-X. században, egészen 1046-ig, egyetlen hittérítő misszionáriust sem bántottak, eltérően a környező térségektől! De nem kevésbé fontos, hogy a forrásokban sehol sem maradt semmi nyoma annak, hogy a magyaroknak valaha is több istenük lett volna. Csakis a teremtő Egyisten, a magyarok Istene és a Boldogasszony szerepel. S ez utóbbi annyira fontos volt a lakosság számára, hogy a velencei Gellért is erről prédikált a Napbaöltözött Boldogasszony ünnepén, aug.15-én. István és atyja Géza nagyfejedelem sorsdöntő lépésének az állt a hátterében,
hogy felismerték: megváltozott a világhelyzet! A X. század végére megszakadt minden kapcsolat az ősi Kincses Kelettel. Szvjatoszláv viking és szláv seregével lényegében megtörte a kazár állam hatalmát, (965), Közép-Ázsia végérvényesen az iszlám hívő arabok kezében maradt, 970-től 1040-ig Európában hatalmas éhínség tört ki, míg a Kárpát-medencében nem! II. Ottó német császár felségül vette a bizánci hercegnőt, Theophanu-t s ezzel egy szövetségi gyűrű alakult ki a magyar királyság körül. Ha tehát Magyarország (Hungaria) fenn akar maradni, bele kell simulnia a nyugati világba. A római kereszténységet pedig azért választotta, mert a keleti, bizánci egyházban a császár egyben a legfőbb főpap is volt (cezaropapizmus), ha tehát az ortodox egyházat választotta volna, fel kellett volna adnia Magyarország függetlenségét, amely pedig a legfontosabb ismérvünk volt 700 esztendőn keresztül. Ezért durva csúsztatás, amikor a magyar keresztény királyság létrejöttét a mérvadó történet-átírók
besorolni igyekeznek a cseh, a horvát, a lengyel, a dán fejedelemség
ek közé, amelyek egyike sem volt szuverén, független állam. Mind világi, mind egyházi téren német hűbéres formációk voltak. A lengyel királyi korona csak 1025 után vált valósággá, a cseh akkor sem, a dánok a brémai érsek uralma alá tartoztak, a prágai érsekség pedig csak a XIV, században jött létre. Nálunk már 963-ban, Taksony nagyfejedelem korában volt püspökség s István alatt érsekség is.
A X. század végén tehát az István - Koppány feszültség okai sem azok voltak, mint amit tanítanak
nekünk mindmáig, hogy ti. Koppány herceg vad pogány volt, hogy ő meg akarta ölni Vajk-István fejedelmet és feleségül akarta venni Géza özvegyét Saroltát, vérfertőző módon, hanem az, hogy Koppány elutasította a nyugati behódolást, az önfeladás árán való idomulást, amelyet csak hatalmas véráldozat és kegyetlenség árán, idegenek segítségével lehetett valóra váltani. O az ősi keleti hagyományok megőrzése mellett szállt sikra. Elbukott, el kellett buknia? Ez a dilemma tehát ezer éves nálunk. Ezt volt a kérdés Széchenyi István korában is, ez éleződött ki Ady Endre idejében, s ez most is a legfőbb kérdéseink egyike.
Mindezt gyönyörűen fogalmazta meg Zas Lóránt:

Nem Koppányt siratom, hanem
A harci kedvet, a kopját
Siratom, a tegezt, a lándzsát,
A harci mént, hogy mindenért
És mindenkinek megfeleljek.
Nem Koppányt siratom,
Hanem az orosz
Hómezőbe vesztet, a bakó
Bogártól felhúzottat, meg
Gyalázott asszonyainkat,
Sírokat, a keresztet.
Álmainkat siratom,
Regéinket, a meséket,
Fanyüvő Jánost siratom,
Árgyélust, Tündér Ilonát,
Az egri nőket, az igriceinket,
Siratom táltosainkat,
Prohászkát, Apor Vilmost, a
Féllábú Jánost: húsunkból
És erünkből még eposz nőhet.
Nem Koppányt síratom,
hanem a tartást, a mindent
kimondó szót, az esküt, ami
köttet. Nem Koppányt
síratom, hanem magamért ejtek könnyet.

Felvállaljuk-e ősi örökségünket és európai hivatásunkat, vagyis azt, hogy mi, magyarok híd és kapu voltunk és vagyunk Kelet és Nyugat között. De Nyugat nem szeret bennünket, mi pedig mégis Szent István óta - Kelet ellen fordultunk. Ha nem maradunk meg ázsiainak - eltűnünk, ha nem leszünk európaiak - elmaradott barbárok maradunk a Nyugat szemében. A Magyar Fa Ázsiában gyökerezik, de Európában lélegzik és egyetemes értékű gyümölcsöt hoz. De csak akkor, ha virágzik. Most téli álmát alussza s kérdés: lesz-e még tavasz?

A magyar történelem tanúsága szerint meg kell maradnunk, mert bár idegen vezetés mellett és idegenül nem tudunk élni, ütköző zónaként szükség van ránk. Árva-sors várhat azonban ránk, ha nem leszünk képesek egységbe szerveződni, ha nem leszünk képesek az ifjúság nevelését kivenni a kozmopolita- liberális- bolsevik csoport kezéből, ha nem tanulunk meg újra követelni és harcolni, ha nem tudunk nemzetközi rokonszenvet ébreszteni magunk iránt, ha továbbra is elhanyagoljuk a világnyelveken való tájékoztatást a magyar értékekről és a valós múltról. A jelen helyzetünk súlyos, a jövőnk kicsi reményű. Ma Magyarországon nincs nemzeti középosztály s ami még ennél is súlyosabb, nincs utánpótlási lehetőség, mert a nemzetfenntartó parasztság megsemmisült. A határon túlra kényszerített magyarság az egyetlen és utolsó menedékünk. S az ő segítségükkel még Közép-Európa "" vezető népe is lehetnénk! Ha elértéktelenedünk, ha öntudatunkat elveszítjük, félévszázad múlva nem lesz Magyarország. A mag
yar ősnyelv rezervátum nyelvvé válhatik, s a sok fényes tehetség idegen népek közé asszimilálódik.

Manapság ismét a három részre szakadt h ó d o I t s á g korát éljük: csonka magyarok, elszakított magyarok, eltávozott emigráns magyarok. S behódolunk mindenféle hatalomnak.

Kérdés: meg tudjuk-e magunkat végre szervezni? Korábban a cserkészetben bíztunk, nem sikerült:"" Mostanában a polgári körökben, nemigen sikerült. Új formát kellene keresni: Turul-családok, Turulfiak talán?
Nem kellene-é végre felismernünk, hogy akik magyarul beszélnek, nem feltétlen magyarok; hogy az ószövetségi Szemet-szemért elvvel szemben semmit sem ér Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel magatartás?
Újjá kellene születnünk lélekben, de vajon erre képesek vagyunk-e? Az idegen életforma tűzvészként terjed és pusztít.

Magyarnak lenni ezredév óta normatív fogalom volt, jelentette a fényes elméket, a tehetséget, jelentette a becsületet, a bátorságot, a hűséget, a jóakaratot és a barátságosságot. Igen nagy bűn, ha lelket cserélünk, ha becstelenné válunk s tönkretételünkhöz magunk önként hozzájárulunk, mert akkor mások veszik birtokukba még ezt a meghagyott kis földdarabot is:
Haljon e nép, mely oly gazdag hazát kapott,
De hitványak nemzedéke hírt,
dicső múltat bitangjára hagyott,
Más teremtsen hazát e tájon,
Más nép, mely majd tudja, hogy
E földdel hogyan sáfárkodjon!

Melyik lesz ez a nép? Kitalálható. S hogy miért egy magyar históriás szólt mindezekről, arra Thaly Kálmán szavaival válaszolok: "A história a mi erős párunk, az oltalmazza a jogaink gyökerét amelyet ha valaha, idegen erkölcsöket fölvéve, lerontani, megtagadni nem átallunk, többé a négy folyam völgyében nemzetül és magyarokul - e zagyva népek között - meg nem maradhatunk!"

(Megjelent: az Ősi Gyökér 31/2003/3. szám, 2-6.)