Évek hosszú sora telt el azóta, hogy a magyarok Árpád vezérletével birtokba vették a Duna-Tisza közét, a Dunántúlt és Erdöelvét. A végtelen pusztákon az ö jószágaiknak nött a fü a folyók mentén a kövér termö- földeken nekik érlelt kalászt a nap, s a hegyekböl alázúgó  folyók-patakok mentén is ök ácsoltak boronaházat maguknak, pajtát, téli szállásul jószágaiknak.   Csak a fiataloknak nem akarózott otthon ülni. Kis- gyermekként, a lobogó esti tábortüzek mellett régmúlt idök véres  csatáiknak történeteit hallgatták az öregektöl. S az e csatákban szerzett kincsek csábítása nyomán, új rajok indultak el nyugatnak, s immár új történetek is szóltak azokról, akik megfordultak a napfényes Itáliában vagy Görögországban, a ködös-borongós Türingiában és Szászországban. Söt  egy arcán-karján súlyos sebek nyomait viselö öreg vitéz arról mesélt, hogy egy alkalommal lovaikat a véget nem érö Óperenciás-tenger partján szerszámozták le pihenöre, hazafelé jövet pedig égbenyúló hegyek közé keveredtek, ahol nyár közepén sem oladt el a hó.   Szalárd gyermekfövel hallgatta ezeket a történeteket, s minden vágya az volt, hogy ha felnö, ö is elindulhas- son a kalandozó sereggel. Arra is gondolt, hogy ha arany-ezüst kinccsel, pompás kelmékkel megrakott vezetéklovat terel be a napsütött-barna arcu, csillogó tekintetü Emöke apja sátorháza elé, semmi akadálya nem lesz egybekelésüknek.  Buzgón gyakorolta tehát a kardforgatás tudományát a hadviselt öreg Kende irányítása alatt.   Most itt áll a svábföldön, Augsburg falai alatt. A sereg, amellyel elindult koratavasszal, végigkalandozta Bajorországot, s most elöttük a gazdagságáról híres város. Ök pedig alatta, mert vezéreik, Lehel és Bulcsu a fejükbe vették, hogy megostromolják és elfoglalják. Szemben velük a város mögötti dombok, odébb a Lech folyó síksága. A folyó szennyes árként hömpölyög a hegyekben  lezúdúlt esötöl. De még fenyegetöbb az az emberáradat, amelyböl fegyverek villannak elö: Konrád császár seregének fegyverei. Jönnek felmenteni az ostromlott várost. A sokszoros túlerö mint pihetollat sepri el a biztositásul kiállított kis magyar sereget, s már ott van a várostromlók nyakában. Kegyetlen, öldöklö közelharc kezdödik: kard kard ellen, ember ember ellen. A harci szekercék súlyos csapásai alatt kettényílik föveg és koponya, a dárdák döfésétöl összerogynak a lovak, magukkal rántva lovasaikat.   A várat ostromló magyarokat is szerteszórták már.

*** Szalárd is menekül a síkság felé, de ott a megáradt Lech folyó állja útjukat. Hiába vág le Szalárd ötöt-hatot is az üldözökböl, kétannyi nyomúl helyette.   Aki túlélte a magyarok közül az öldöklést, azt gúzsba kötött kézzel hajtják a császár elé. Szalárd is közöttük van. Fejéböl csöpög a vér. De összekötött kézzel is arra gondol, hogy ebben a csatában is elöre küldött a tulvilágra legalább tíz ellenséget, akik majd szolgái lesznek odaát. Egyszer csak a vezéreket, Lehelt és Bulcsut pillantja meg a rabok között. Hát ök is? Már ott állnak Konrád császár elött, aki egy kis térség közepén, tábori széken ül, körülötte a német urak. 

- Mit kerestetek, ti magyarok, a mi országunkban? -reccsen keményen a császári szó. - Pusztítottatok, raboltatok, gyilkoltatok! Ezért elnyeritek méltó büntetéseteket.   A megkötözött rabok élén, a császárhoz legközelebb Lehel vezér áll. - Mi a magasságos Isten bosszuló karja vagyunk! - feleli, s meg sem rezzen a hangja. - Ö küldött ide bennünket, mint valaha nagy királyunkat, Attilát, aki ostorotok volt büneitekért.  - Tudjátok, hogy halál vár rátok - szól ismét a császár. - De egy utolsó kívánságotokat teljesítem.  

- Hozzátok ide a kürtömet! - mondja Lehel. - Hadd fújjam meg még egyszer, utoljára.   A hadizsákmányból elökerül a finom csontfaragással díszített vezéri kürt.   És a csatamezö fölött újra szárnyal a hangja. Nem riadót zeng: haldoklók utolsó sóhaját, rabokká lett sebesültek fájdalmát viszi magával.  Szilárd látja, hogy Lehel, miközben a kürtöt fújja, egy-egy lépéssel mind közelebb kerül Konrád császárhoz, aki székén elörehajolva figyeli a dallamot. Aztán hirtelen magasba emelkedik a kürt és lesújt. Konrád császár bezúzott koponyával, holtan bukik Lehel lába elé.

-Eridj elöre, császár! Majd szolgálni fogsz a másvilágon! ***  A gúzsba kötött magyaroknak tehetetlenül kell végignézniök, hogy megácsolják a bitófát - Lehel vezér és Bulcsu vezér számára.   A foglyokat harmadnap a császár hadain rajtaütö magyar fösereg szabadította ki. A hadizsákmány közt volt Lehel kürtje is: szélén berepedve, vésett díszein ott sötétlett Konrád császár vére. A császár akkor már harmadnapja szolgálta Lehel vezért a túlvilágon.