I. A tüzet egyedül körbeülni nem lehet

Globalizálódó világunk egyik rákfenéje az évezredes tradíciók felbomlása, helyesebben tudatos elpusztítása. Korunk globalizátorai élősködő vírusok módjára behatolnak a rejtett zugainkba, még a legszentebb intimszféráinkba is. Megfertőzvén kútjainkat, forrásainkat, általános erjedést, romlást idéznek elő. A nemzetek, a kialakult egyéb érdekközösségek szöveteinek elszakítása érdekében szétverik a családokat, átalakítják a szexuális szokásainkat. Hovatovább, egyszer azon kapjuk magunkat, hogy nincs beleszólásunk nemzetünk, országunk sorsába, nem mi irányítjuk családunkat, nem mi neveljük gyermekeinket. Mások mondják meg, mi a jó, mi a rossz, mások álmodják meg álmainkat.

Mindezek ellenében egy, az egyéni szabadságra épülő szép új világ „4D-s” délibábját vetítik elénk. A probléma csupán annyi, hogy a „MI” kissé öregebb az „ÉN-nél”, és az egyéni szabadság értelmét veszti egy kézi vezérelt, szilícium agyú, érzelmi fogyatékos világtársadalomban. Ennek okán porszemként, súlytalanul EGYEDÜL lebeghetünk a végtelenségben.

Veszetten hadonászunk a szabadság fáklyáival, felperzselve öregisteneket és lelkeket, mindent mi ósdi, mégis fázunk. Igen, egy nagy-nagy tüzet kellene raknunk, ahol újra átmelegednének az emberek, ...de a tüzet EGYEDÜL körbeülni nem lehet. Ez a bizonytalanság, kiszolgáltatottság, bizalmatlanság érzése határozza meg hétköznapjainkat, ünnepeinket, átjárja lelkünk legapróbb rezdüléseit is. Bizalom és támasz nélkül mindenki ellenséggé válik, együtt csak gyűlölni tudunk.

Rendjén van ez így? Nem ez egyáltalán nincs rendjén, ez egy abnormális világ. Talán, egy haszna van az egész Isten és ember elleni tortúrának, hogy kétségbeesésünkben még mélyebbre ásunk, még mélyebben keressük töveinket, gyökereinket.

Mindenekelőtt - a teljesség igénye nélkül - tekintsük át világunk valós, vagy valsnak vélt sarokköveit. Vegyük például a több könyvtárnyi irodalommal, népes kutatógárdával, tekintélyes támogatókkal rendelkező evolúciós elméletet. Mi tagadás, az iskolai szemléltető ábrákon meglehetősen meggyőzőnek és hitelesnek tűntek a darwini tanok, mégis mintha repedeznének az egykor öröknek és állandónak vélt építmény falai. Azt ugyan (még) nem állíthatjuk, hogy baj van az alapokkal, de tény, ami tény - a nagy természetdúlásoknak köszönhetően napvilágra került sokmilliónyi fosszília ellenére -, a folyamat jelentős része mind a mai napig csak a rajzokon létezik.

Ellenben százával jelentek meg, mindennemű előzmény nélkül álló teljesen kifejlett lények, sőt bizonyos állatok, állatfajok millió évekkel ezelőtt is pontosan a mai állapotukban voltak fellelhetőek.

Problémák mutatkoznak a kezdeteknél is, egyes tudósok szerint, az atomokból véletlenszerűen létrejövő fehérje molekula esélye a 10 a 950-ediken. A matematikában az ennél nagyságrendekkel nagyobb valószínűségek is gyakorlatilag nullának számítanak. Avagy kicsit profánabban fogalmazva, az élet véletlenszerű létrejöttének annyi az esélye, mint egy üres sivatagban a homokvihar által „teremtett” számítógépnek.

Mindemellett, furcsa képződményei vannak az élő szervezetnek (pl. az emberi szem), amik több száz „alkatrészből” állnak, amelyekből, ha egy is hiányzik, vagy nem a megfelelő sorrendben fejlődik ki, az egész felépítmény értelmét, funkcióját veszti.

Csak játszunk el a „darwini” gondolattal, miszerint az egysejtűből kifejlődött lény „rájön”, hogy fennmaradásához még szükségeltetik valamilyen képesség, majd szép lassan kifejleszti a több tucatnyi, különböző sejtet. De nem ám úgy, hányaveti módon, szépen tervszerűen, egyiket a másik után, és úgy 43 ezer év múltán az utolsó simításokat is elvégezvén felkiált: „Jé, emberek, látok!”

Komolyra fordítván a szót, nem tisztünk eldönteni a vitát, bizonyára léteznek még érvek pro és kontra, csupán a tudomány, az általánosan elfogadott dogmák, a tekintélyből, egzisztenciális elkötelezettségből épített birodalmak gyengeségeire, sebezhetőségére próbáltunk rávilágítani. Nézzük mi a helyzet a teremtéspárti területeken, pontosabban a hozzánk közelebb álló zsidó, és keresztény hittanokban, elméletekben. Mindenekelőtt kezdjük a Bibliával, helyesebben a Biblia mint isteni kinyilatkoztatás, a szó szerint értelmezés dilemmáival.

A teremtést ellenzők, az írás terjedelméből adódóan számtalan ponton emelnek kifogásokat, mutatnak ki ellentmondásokat. Főként a teremtés következetlenségeit (Isten az állatok után teremti meg a növényeket), az élet, a teremtés időpontjának bibliai meghatározását (egyes Biblia-kutatók alig több, mint 5 ezer évben állapították meg) támadják.

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Isten mindenhatóságát, korlátlan hatalmát elfogadva (milyen más lehetne egy Isten?) sem értelmezhető szó szerint a Biblia. Ppártállástól függetlenül, felnőtt emberhez illően el kell ismernünk, hogy a Bibliát emberek írták, akik nagy valószínűséggel az alapvető emberi gyarlóságoktól sem voltak mentesek. (Lásd a kiválasztott nép, a nekik kijelölt terület, a „kezükre” adott népek teóriái.)

Az egy másik kérdés, hogy a fentiektől mentesített vázat, a Biblia magját vajon milyen forrásból, isteni kinyilatkozásból, netalán az ősi múltba vesző népek mondáiból, történeteiből szerezték. Akár így, akár úgy történt, csak hálásak lehetünk a szerzőknek az információk átmentéséért, továbbadásáért.

Az Újszövetség gyakorlatilag kiterjeszti Isten gondoskodását, „fennhatóságát” az egész emberiségre, magyarán a héber Jahvét „valódi” Istenné változtatja. Manapság egyre többen kérdőjelezik meg a két szentirat közös tőről történő eredeztetését, elsősorban a „fogat fogért”, a haragos, büntető, illetve a szerető, a megbocsátó istenképek összeegyeztethetetlenségére hivatkozva.

A kereszténységről tudnunk kell, hogy már a kezdeteknél sem volt egy egységes, homogén vallás. Több irányzata létezett, ilyenek voltak a gnosztikusok, vagy a nesztoriánusok. A Bibliában szereplő négy evangéliumot több mint harminc evangélium közül válogatták ki az utókor számára. Tekintettel a sajátos ókori cenzúrára, valamint az Ószövetséghez hasonlóan, az evangéliumírók emberi mivoltára, itt sem lehetünk bizonyosak a különféle érdekkörök semlegességét illetően.

A jelenlegi meghatározóbb keresztény irányzatok közül a katolikus vallás az, ami a szempontjaikat illetően további vizsgálatok tárgyát képezheti, ugyanis, mint terjeszkedő, expanzív vallás a kereszténység előtti vallásokból (többek között a magyar ősvallásból is) számtalan elemet vett át tanaiba, szertartásaiba.

Példa erre a perzsa gyökerekkel bíró Mithra-kultusz, ahol az istenség feláldozza a szent bikát, majd az áldozat testéből teremtek a növények, véréből a szőlő, vagyis áttételesen a misztériumok szent itala, a bor. Folytatván a sort a Földanya átváltozásának emlékére tartjuk tavasszal a feltámadás, a húsvét ünnepét. Bizonyára az sem írható a véletlen számlájára, hogy a csángók Babba Máriája (a „Napba öltözött asszony”), illetőleg Szűz Mária a holdsarlón állva várja a felkelő napot.

Igaz, a tudományt már Darwin tanai kapcsán érintettük, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül a metafizika, a thermodinamika határterületein felmerült újabb elméleteket. Konkrétan a természet folyamatos változása következtében rendezett struktúrák spontán kialakulásából egyesek azt a következtetést vonták le, hogy léteznie kell egy sugárzó erő-, vagy intelligenciaközpontnak, ami befolyásolja az anyagi lét mezsgyéjén történteket. Innen már csak egy lépés, hogy az „önmagától” szerveződött hullám, vagy méhsejtszerű alakzatok mintájára keletkezhetnek agyunkban a teremtő (netalán romboló) gondolatok, majd ennek következtében a tettek, a megvalósulás.

Mivel manapság is születnek csillagok, galaxisok, a teremtés nem lehetett egy egyszeri esemény, sokkal inkább folyamat.
Ennek következtében (még, ha néha nagyon is úgy látszik), Isten nem hagyott magunkra, csak meg kell találnunk a hozzá (törvényeihez) vezető utat. 

II. A szentmag

Az isteni-mag, a teremtőerő földi tükröződése nem lehet más, mint az anyagi világunkat fénnyel életre keltő Nap. Sőt, amennyiben ismernénk a dallamát, akár el is dúdolhatnánk a régi, „pogány” népdalunkat, miszerint; „a fényes Nap a Jóisten szép szeme”. 

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi,
elegendő tudnunk mi az, amin állunk.

Leírható-e, a mag csodája?
A fa árnya, virága, gyümölcsének íze,
Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása?
Bizonyára nem.
Ezért van szükség regére, táncra és varázsra.

Amint azt az előző részben már említettük, a termodinamika rejtélyes hullám, vagy méhsejtszerű alakzatait, azok keletkezését vizsgálva néhány korlátok nélkül, szabadon gondolkodó kutató (egyéb magyarázat híján) felvetette egy sugárzó erő-, vagy intelligencia-központ létezésének lehetőségét. Avagy, ezzel a mikro- és makro-kozmosz egészét átjáró, sugárzás forrását, magját valószínűsítették, melynek impulzusaitól természetszerűleg nem lehet mentes a bonyolult „elektronbiológiai” folyamatok által működő emberi agy sem. Magyarán, ez a sejtelmes delej a mindenség kémiai, fizikai történései mellett a szellem világát, a keletkező gondolatokat is befolyásolja.

Mivel sem módunk, sem lehetőségünk a téma szakmai vizsgálatára – az ősi tanok „fordítóinak” példájára -, nevezzük el ezt a „központot” isteni-magnak, vagy nyelvünk sajátos megfeleltetésének a mintájára az isteni-szemnek.

A szem és a mag kapcsolatát felületesen vizsgálva, könnyen alaki rokonságra gondolhatnánk, csakhogy az emberi-, növényi maghoz hasonlatosan, a szemzés, a szemoltás, a szemérem, szaporodással, nemi tartalommal is bírnak. Valamint, az igézés, csakúgy, mint a szemmel verés (elbájolás, elbűvölés) elsősorban szemmel követhető el. Az már csak hab a tortán, hogy a megtermékenyített tojásnak is „szeme van”. Mindehhez kapcsolódik, „a szem a lélek tükre” mondásunk, melyet az isteni-mag (szem), mint égi szubsztancia fényében vizsgálva, csak megerősítheti elképzeléseinket. Azaz, nem lehet véletlen műve a névazonosság, az azonos tartalom, illetőleg az elvontabb megfeleltetések lehetősége sem. A továbbiakban, nyelvünk eme „útmutatásait” felhasználva keresünk hasonló összefüggéseket a világ más ősi kultúráiban.

A suméroknál nagy jelentőséget tulajdonítottak az „igi”-nek, vagyis a szemnek. Ezt hangsúlyozván az ember és istenábrázolásaikat aránytalanul nagy szemekkel látták el. (Nem kevésbé így történt ez a Húsvét-szigetek kolosszális kőszobrainál is.)

Ea, vagy más néven Dingir Nimin a mindent tudó isten, az emberek barátja a „tiszta szemek ura”. Továbbá nem kisebb a jelentősége az IGI (szem), IZI (izzó), IZ (isteni lélek) szókapcsolatoknak sem, hiszen valószínűsítik az isteni-mag, az isteni-lélek, a tűz, a fény és a szem szavuk rokoníthatóságát. Ezek után az sem okozhat különösebb meglepetést, hogy néhány nyelvkutató, egyenesen a „Szem-Úr népének” határozta meg a sumérokat.

A fenti ismeretek birtokában megállapíthatjuk, hogy az isteni-mag, a teremtőerő földi tükröződése nem lehet más, mint az anyagi világunkat fénnyel életre keltő Nap. Sőt, amennyiben ismernénk a dallamát, akár el is dúdolhatnánk a régi, „pogány” népdalunkat, miszerint; „a fényes Nap a Jóisten szép szeme”.

Kicsit előreszaladtunk, folytassuk tovább sajátos kutakodásainkat, nézzük, mit üzennek nekünk az egyiptomi mondák, szentszövegek. Mindenekelőtt el kell mondanunk, hogy a Mindenség Ura, Atum egyszer a harmadik, vagy „vándorló” szeméből (annak könnyeiből) „kelti életre” az embereket, míg másszor az ősóceánba esett magjából, spermájából (ben) keletkezik az élet. Vagy a közismert Ozirisz-Hórusz mondában Ízisz a Széth által szétszaggatott, hímtag nélküli (nemzőképtelen) Ozirisztól, egy „arany pénisz” (arany-mag) közvetítésével kerül áldott állapotba. Ennek a sajátságos násznak a gyümölcse Hórusz, az isteni gyermek (eredetileg Horpaheredzs, a „kiemelkedő gyermek”), vagyis közvetve az isteni mag által (szűznemzés) világra jött „fénylény”.

„Megerősödtem, és hatalmasra nőttem,
hogy különbözővé váljak a fénysugarak többi lakójától,
akik velem együtt keltek életre,
és lettem az Isteni Sólyom.”
(Piramisszövegek 606.)

Aki, mint Atum képviselője, hírnöke leszáll az alvilágba, s szemével, annak „erejével” kelti életre, látja el „új erőkkel” apját, Oziriszt. Majd halálát megbosszulandó ádáz küzdelemre hívja a gonosz Széthet (a káosz, a szét-szórtság képviselőjét). S mit nem ád az Isten, a nagy harcban Hórusz a szemét, Széth a heréjét veszíti el.

Számos Egyiptom-kutató próbálta már meghatározni az ősi „Ankh” (füles kereszt) jelentését, sajnos nem igazán jártak sikerrel. A mai napig is csak annyit tudunk róla, hogy a jellegzetes szimbólum az „élet kulcsa” volt.
Feltételezhetőleg a közemberek az ókorban sem ismerték titkait, míg a beavatottak úgy döntöttek nem kötnek mindent a hódítók orrára.

Külön szerencse, hogy az egyiptomiak hagyományszeretete nem ismert határokat, például évezredeken keresztül, hűen másolták a régi korokból származó jelképeiket, többek között az Ankhot és az úgynevezett Hórusz-szemet. Nos, amennyiben a megfelelő méretű ábrákat egymás mellé helyezzük, rá kell jönnünk, hogy az egyik elemeiből könnyedén kirakható a másik szimbólum. Mondhatnánk puszta, véletlenről van szó, csakhogy Egyiptomról beszélünk, ahol semmi sem írható a véletlen számlájára.

Mivel a Hórusz-szem a szentmag, az Ankh sem jelenthet mást. Most már érthető miért tartják a fáraók jobb kezükben az Ankhot, míg bal kézben a „uaszt” (villás farkú, stilizált fejjel ellátott aranyozott fapálca), a földi vegetatív élet megjelenítőjét. Ezzel is kifejezvén az uralkodó égi és földi hatalmát, származását. Mellesleg azon sem lepődnénk meg, amennyiben kiderülne az általánosan elterjedt uralkodói jelképek, az országalma és a jogar hasonló jelentéstartalma.

Még a napnál is világosabb, hogy az Ozirisz teteméből, az „isteni-mag által fogantatott Hórusz, majd a „fiától” „új erőket” kapó, de az alvilágba maradt Ozirisz mítosza sem szól másról, mint az isteni-mag, a teremtőerő továbbadásáról, a hamvaiból feltámadt, időként visszatérő Főnixmadárról, aki új, isteni energiával látja el az anyagba süllyedt emberiséget, az egész nagyvilágot.

Persze, más időben és térben is bőven találhatunk hasonló példákat, ilyen a világot fénnyel elárasztó Síva szeme, Allah szeme, Ahura Mazda „gondolata”, a védák Hiranjagarbhája (aranymag), a zsidók Zerá Kodese (szent mag), vagy nem utolsó sorban a keresztény templomok timpanonba foglalt istenszem, galamb (mint lélek-, maghozó madár) motívumai.

Mindennél beszédesebbek a következő idézetek:

„Isten saját képmására teremtette az embereket; saját szeme fényét helyezte szívükbe…” (Sir 17, 1-14. Fejezet)
„Ezt mondja Isten Fia, a kinek szemei olyanok, mint a tűzláng,…”
(Jel 2,18)

Pontosabban Krisztus az Isten „szeme” (Isha, Ige), akinek tekintetéből elemi erővel sugárzik az isteni fény, s ezt a fényt osztotta meg velünk, emberekkel.

Meg kell még említenünk egy-két titkos, vagy titokzatos társaságot, melyeknek céljait ugyan homály fedi, de a nyilvánosságra hozott téziseikben, szimbólumaikban felsejlik a „szentmag” titkainak bizonyos fokú ismerete.
Ilyenek a kereszt közepébe rózsát helyező, úgynevezett „rózsakeresztesek”, vagy az „isten szemét” háromszögben ábrázoló szabadkőművesek.

Az első esetben egyértelmű, hogy a „világtojást”, vagyis a szentmagot jelenítik meg a kereszten (Netalán egy piramis felülnézeti ábráján?), míg a másiknál a „mindent látó istenszem” az elfogadtatott megnevezés, bár a háromszöget többen stilizált piramisnak tartják, s nagy a gyanú, hogy a szem sem a „mindent látást” szimbolizálja, sokkal inkább a világ rejtélyes „aktivátorát”, a szentmagot.
A titkos társaságok után térjünk vissza a valóvilágba, mégpedig a dél-amerikai indiánkultúrákhoz, ahol a krisztusi elvekhez feltűnően hasonlatos tanokat hirdető Quetzalcoatle (Tollaskígyó) szeme olyan fényesen ragyogott, hogy „nem lehetett beletekinteni”. A maya teremtésmítoszban pedig egyértelművé válik, a földből és szénából gyúrt ember lelkének fény volta, a magtól való származása.

„A vörös ember jól élt azon a földön, ami már nincs. Ura volt minden látható és láthatatlan erőnek. De a nagy tudást és hatalmat elvesztette, mert eltávolodott a fénytől, hogy belesüllyedjen az önző, mindent magának követelő agyag és szalma testébe. Amikor alászállt a testébe, a „Napgyújtotta” fény lassan kialudt benne.”

Igen, amint a keletről érkező Benu, vagy a Főnixmadár szerepét fokozatosan átvette a Nap, akként váltak az elvontabb gondolkodást igénylő szem-, és mag-vallások érthetőbb, „megfoghatóbb” napkultusszá, napvallásokká.

A „mag” későbbi transzformációi közül mindenképpen kiemelendő a Nappal történő megfeleltetés, ugyanis se szeri, se száma a Napot atyaként, ősként, tisztelő mondáknak, himnuszoknak, napisteneknek, szárnyas, vagy futó napkorong ábrázolásoknak, napkereszteknek.

A királyok, uralkodók előszeretettel használták szimbólumként a Napot, sőt – emlékezvén az isteni magra – mint isteni őst szerepeltették feljegyzéseikben. Egész népek hittek a Naptól való származásukban, többek között ilyenek voltak az inkák, és a hunok. (A hun elnevezés megfelelhet a „gun” ótörök szónak, ami napot jelent.)

Visszatérvén Egyiptomba, mindenképpen szót érdemel Ehnaton, az eretnek fáraó, aki ugye „mindennemű” előzmény nélkül bevezeti az „új” egyistenhitű vallást, a napkorong (Aton) tiszteletét. Mivel Egyiptomot, mint az emberi kultúra egyik bölcsőjét tartjuk számon, eddig fel sem merülhetett, hogy valójában itt egy régi hitnek a visszaállításáról lenne szó. Pedig nagy valószínűséggel ez történt. Igaz, Ehnaton érthető okokból (az eredeti tanok még az egyiptomiaknak is túlságosan távoliak lehetek) nem a szentmag, hanem annak „kézzelfoghatóbb” változatát, a napvallást próbálta elfogadtatni.

Amint az a felvázoltakból kiderül, az isteni mag éltető ereje besugározta a világ minden jelentősebb kultúráját, civilizációját, melynek emlékét, az idézetteken kívül számtalan alkotás is őrzi. Külön örömünkre szolgálhat, hogy az isteni szem átadásának legarchaikusabb ábrázolását egy magyar (kései avar?) motívumon találhatjuk meg. Nevezetesen, a mártélyi szíjvégről van szó, ahol a különféle teremtmények között elhelyezkedő ember alak nyitott tenyerében van a szem, az isteni erő, a „szellemi látás” jelképe.

„Örökké élj Magyarország!”

III. A kisded

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.” „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.” Mondja „magyarán” az Írás. Nem valószínű, hogy létezik a világon még egy nyelv, amellyel ilyen tömörséggel kifejezhető Isten lényege.

Érdekes szavunk az „ige”, általánosságban a szó, a beszéd kifejezésére szolgál, azonban eredetileg varázsszöveg, isteni kinyilatkoztatás volt, aminek monoton mormolásával „követhető el” a bűbájozás, az igézés. Viszont, igézni tekintettel, szemmel is lehet („szemmelverés”), tehát kapcsolatba hozható a látással, közvetve a fénnyel is. Jelenti továbbá a cselekvést, a mozgást, a három fonalból álló motollán lévő csomót, és belőle származtathatjuk az igen, az igaz szavainkat is. Mindezek tudtával, nem csoda, hogy a Logosz, azaz a második isteni személy meghatározására is szolgál.

A másik, nem kevésbé figyelemreméltó kedves szavunk az „izike”, ami kisded tartalommal bír. (Csak sajnálhatjuk, hogy gyakorlatilag kiveszett a mai magyar nyelvből, pedig keresztnévként is megállná a helyét.)

Vajon miből eredhet az izike? Természetesen az „íz” szótőből, amely egyrészt – mint íz, ízék, ízelt, ízület - a körülöttünk létező dolgok tagoltságára, finom, apró részecskékből állására „figyelmeztet”, másrészt, izgés, izgő-mozgó, izgalom alakokban rezgő, hullámzó mozgásra enged következtetni. Az izzás, izzó kifejezésekkel a tűz, a fény fogalmát eleveníti fel, de kötődik a rokonsághoz, vérvonalhoz, magához a vérhez is, úgymint ízig-vérig, íz-örökség, egy ízből származó. Nem utolsó sorban ízlés, ízlelés, íz-érték formájában jelöli a jó, és a rossz megkülönböztetését, valamint az ízibe két-, három ízben kifejezések kapcsán az idő múlásával is rokonítható.

Ezek után, tegyük fel a kérdést: Milyen fogalomkört határol be az íz szótövünkből kihajtó terjedelmes szóbokor?
A válasz meglehetősen különös, és meglepő. Az íz szavunk és „származékai” egyrészt a világunk építőköveit, apró részecskéket, időintervallumokat, mozgást jelentenek, melyek rezgésével, hullámzásával, akár a legkeményebb anyagot is az izzás állapotába hozhatják, másrészt neki köszönhetjük az ízlést, jó és rossz megkülönböztetésének képességét. Mindezt mintegy megtetézendő, az íz bennünk, emberekben a vér közvetítésével van jelen, továbbá meglehetősen bővében található az érett gyümölcsben („az gyimilcsben”) is.

Ezek után talán felfedhetjük, mit gondolunk az Íz-ről, világunk legparányibb részecskéjéről. Segítségével fejezhetjük ki az isteni-mag, (áttételesen) a fény, a Logosz, a Szentlélek, az Atyától származó, a Fiú fogalmakat.

Ugyan kérem, ezek minden szakmai alapot nélkülöző, fordított logikájú, erőltetett összefüggések, egy hétköznapi, jelentéktelen szótőről van szó csupán – mondhatnák szigorú kritikusaink. Csakhogy őseink még lakhelyet is találtak ennek az anyagi birodalom határán felbukkanó, egyszer rezgő, hullámzó, máskor fizikálisan megfogható valaminek. Természetesen nem máshol, mint a szem mellett, az úgynevezett vakszemben(!), az „íz-tokban”, az „ízgödörben”.

Fürkésszük tovább az egyéb rokonítható szókapcsolatok által kedvencünk újabb rejtjeleit. Mondanunk sem kell, hogy szempontunkból elsősorban az ige, íz kifejezések fellelhető kötődései az érdekesek. Amint az előzőekben érzékelhető volt, meglehetősen összecsengő jelentéstartalommal van dolgunk. Mindehhez mintegy megerősítésként csatlakozik Badiny Joós Ferenc megállapítása, miszerint a sumer IZ szó „isteni lelket”, még az IGI szemet jelent.

Óh, hatalmas Isten, de jól tetted, hogy nem csak tudományos kövületeket, hanem „örök álmodozókat”, „szent őrülteket” is teremtettél ennek a hitehagyott, anyagba süllyedt nemzetnek! Köszönjük professzor úr! Köszönjük Feri bácsi!

Itt kell megjegyeznünk még, hogy dr. Detre Csaba ősi kódexekből kinyert hun szószedete szerint hunjaink IGI-nek nevezték az égboltozatot. Eképpen felvértezve folytassuk tovább szavaink ízlelgetését!

Amint azt már említettük az íz-ből ered az izzás, valamint az izza, izsa (isa) változatok is. Viszont az izsa, isa abszolút megfelel a Halotti beszéd „isa”-jának (bizony, biza?), valamint feltűnően hasonlatosak Jézus, Isha elnevezésére. (Mielőtt tovább lépnénk – a szakma haragját elkerülendő -, ki kell jelentenem, nem volt módomban a Halotti beszédet eredeti formájában megtekinteni, így hát a következők csupán feltevések, ha úgy tetszik „játék a szavakkal”.)

Mivel egy, az 1100-as években íródott vallási szövegről van szó, okkal feltételezhető, hogy az ismeretlen szerző az ősi „isteni-mag” szavunkat is elrejtette benne. Nosza, hasonlítsuk össze az isa kétféle megfejtését:

„Isteni mag (bizony) por és hamu vagyunk”
„Isteni mag (bizony) és nem egy ember múlhatja ez vermet, Isteni mag (bizony) mind ahhoz járulók vagyunk.”

Persze nem járunk teljesen rossz úton az isa, biza megfeleltetéssel sem, hiszen miből sarjadhatna a bizonyosság, ha nem az „istenparányból”, isteni magból. Igen, a „magok” kiirtása nem ment egyszerre, a hittérítők jó ideig eltűrték, vagy az új vallásba integrálták régi, „pogány” reflexeinket, kifejezéseinket.

Mivel minden fokozható, hát tegyük. Az íz, az ige, mint bennünk élő égi szubsztancia egy különleges adomány, ettől váltunk igazán emberré, ergo valakitől, valamikor kaptuk. Legújabb kutatások szerint az emberi agy sokáig semmit sem változott, majd úgy 200 ezer évvel ezelőtt hirtelen hatalmas fejlődésen ment keresztül.

Mi történhetett?
Milyen „beavatkozás” eredménye ez a hihetetlen előrelépés?
Talán új szemet (magot) kaptunk, ami által több isteni sugárzás befogadására lettünk képesek?

„Ezt nem tudhatja senki, csakis egy garabonciás, de azok közül se mindenki, hanem az, aki már evett a Tudás Fájáról, csak az mondhatja meg.”

Újra idekívánkozik az előző részben már említett, mártélyi szíjvég, amelyen a különböző állatok és tagjainak különös, indaszerű fonatában található maga az ember. A szíjvég alsó részén, jellegzetes „szülőpózban” fekszik egy szarvasünő, középen – a többi teremtmény hangsúlyozott szemétől eltérően – egy szemgolyók nélküli ember ül. A központi alak egyik keze az ég felé mutat, míg a másikban tartja az isteni szemet, magot. Nem szükségeltetik különösebb képzelőerő, hogy az ábrázolás értelmét a teremtés folyamatával, vagy a Paradicsomkerttel azonosítsuk.

Igen, mindennek nyomait az Édenkertben, a Tudás Fájánál lejátszódott bibliai történésekben találhatjuk meg.
Így hát nem állítunk mást, minthogy az isteni mag birtoklása tette lehetővé az is-meretek megszerzését, avagy az értelmes gondolkodás, a jó és rossz megkülönböztetésének képességét (ízlés), a belső látást (ízgödör, vakszem), az önvalónkra ébredést, „lelkes állattá”, emberré válásunkat.

Az isteni szem, mag, a fény, a látás, a tudás megszerzése, az ismeretek megőrzése, ez a mi öröklődő, ízig-vérig „eredendő bűnünk”. Amennyiben egyáltalán beszélhetünk bűnről.

„Ímé, az ember olyanná lett, mint egy közölünk; tud jót és rosszat.
Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, s vegyen az Élet Fájáról is, egyen, s örökké éljen!”
(Ószövetség Teremtés Könyve 3:11-3:21)

Nos, eme „angyali” elszólás egészen más irányba enged következtetni, vagyis az örök élet gyümölcsének féltékeny őrei miatt kellett távoznunk az isteni lények közül.

Mégis hogyan játszódhatott le a valóságban a mag átadása? Történhetett akár génsebészet, vagy Éva bujasága által gerjesztett egyéb természetes úton is. Mielőtt bárkit megbotránkozna, tudnunk kell, hogy minden „istenes” ősi híradást, írást egy magasabb rendű, égi világ csodáinak emberi viszonyokra való lefordításaként, tükröződéseként lehet igazán értelmezni, más szóval tegyünk félre minden szentimentalizmust, és álszenteskedést.

Ennek alátámasztására nézzünk egy későbbi bibliai idézetet:

„Amikor aztán az emberek sokasodni kezdtek a Földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, s feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek.”
(Ószövetség Teremtés Könyve 6:1-6:5)

Mit mondhatnánk, egyértelműnek látszik a dolog, hiszen az Isten fiai „feleségül” vették az emberek lányait.
Mégis, óvunk mindenkit a szó szerinti definícióktól, ugyanis a Biblia ezzel magyarázza a nagyon magas (magvas!) emberek, óriások létezését. Mivel az óriások emlékezete egy általános archaikus emberi megtapasztalás, nincs okunk kételkedni benne, tehát ők is lehettek az „Isten(ek) fiai”. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a manapság agyonerőltetett, az emberiséget egy tőről származtató, az „afrikai Ádám és Éva” elmélet csupán a média által reklámozott legújabb badarság, de ebbe most ne menjünk bele.)

Őszintén szólva, akár így, akár úgy történt a dolog, egy mindenható Isten nem büntethet minket sokadiziglen, az idők végtelenségéig, és úgy tűnik, nem is erről van szó. Végezetül el kell még mondanunk, bár többeknek már nem lehet újság, hogy ez idáig, nem mással, mint az IS-TEN szavunk első összetevőével, az íz-, is- us-al bíbelődtünk. Természetesen ebben az esetben az us, ős jelentéstartalom nem az elődeinket jelöli, hanem az isteni őst.

Örökké élj Magyarország!

IV. A madár és a szarvas

Kezdjük mindjárt a Turul mondánkkal, amely szerint Emesét álmában látogatja meg, egy Turulnak nevezett madár. Ennek a „látogatásnak” következménye lett Álmos születése. Ezt a történetet szokták ellenink - mitológiai környezetéből kiragadva -, a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni.

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk.
„Túlrúl száll a fénymadár, begyrében hozza a magot. Szárnyain a Hold a Nap, körötte búgó csillagok.”

Amint az már a korábbiakban kiderült, az archaikus eredetű mondákat, „szentírásokat” nem szabad a jelenkori viszonyaink, rögződéseink szemszögéből vizsgálni. Tudnunk kell, hogy egy magasabb rendű égi világ történéseit, annak földi tükröződéseit, fordításait „tartjuk a kezünkbe”. A titkok csak akkor nyílnak meg előttünk, ha - úgy ahogy van - szívünkbe fogadjuk, s magunk is szerves részévé válunk. A magyar mondavilág elemzésénél sem tehetünk másként, hiszen az eredeti alaptézisek továbbfejlődött, netalán leromlott változatainak szimbólum kavalkádjában illene eligazodnunk.

Kezdjük mindjárt a Turul mondánkkal, amely szerint Emesét álmában látogatja meg, egy Turulnak nevezett madár. Ennek a „látogatásnak” következménye lett Álmos születése. Ezt a történetet szokták ellenink - mitológiai környezetéből kiragadva -, a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni.

Nos, aligha láthatunk bele Isten kártyáiba, de bizonyára oka van annak, hogy minden valamirevaló ősi népnek létezik eredetmondája, van „totemállata”. Se szeri, se száma a medve, farkas, oroszlán, sas, hal, kígyó, bika, tehén, szarvas képében megjelenő ősapáknak, ősanyáknak, héroszoknak, „isteneknek. Példának okáért, a zsidó Talmud szerint, Évát sem csak gyümölcsevésre csábította el a kígyó. Vagyis, ha totemizmus, akkor totemizmus!

De ebben az esetben másról van szó, az ősi szövegekben a madár egy égi jelkép, az isteni mag, a lélek hordozója, az isteni követ megtestesítője. Ezen eredeti impulzus következménye, mindenekelőtt Hórusz, az Isteni Sólyom (lásd második fejezet), a sumér Imdugud Ningirszu, az Anzu sas, Iana, Artemisz, vagy Izisz madarai, az ősanyák szárnyas ábrázolásai. Ezt jelképezi Attila sólyma, az újgurok, mongolok szent madara, a szkíta szárnyas istennők, az ősanyát, tojásával megtermékenyítő, kínai, húsvét-szigeteki fecske, vagy a számtalan szárnyas napkorong ábrázolás. De „közelebbi” példával szolgálva, az sem véletlen, hogy Zeusz hattyú képében termékenyíti meg Lédát.

Milyen megfontolások alapján rekesztenénk ki ebből a körből a nagyszentmiklósi kincseken, vagy a rakamazi hajfonatkorongon egyértelműen lélekhozó (vivő) madárként ábrázolt Turulunkat?

Természetesen, a Turul is ebbe a körbe tartozik, s a „totemmisztikus szakvélemények” csupán a magyarság tudatos, vagy tudattalan degradálását szolgálják. Mindebből kiindulva, nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a Turul legenda egy az ősidőkből eredő teremtésmítosz része, melynek - továbbadását megkönnyítendő - az egyszerű emberek által is érthető szimbólumrendszerrel kellett rendelkeznie. Egyszóval, hogyan magyaráznánk az isteni mag anyagba, földbe jutásának körülményeit, egy olyan világban, ahol még a Napot is szárnyakkal ábrázolják? Természetesen egy égi jelképpel, a maghozó madár a segítségével.

A Turul megnevezését, többen, többféleképpen értelmezik, vannak akik, a tud szóból, vagy a tórul, tódul szavakból, mások a sumér TUR (megújulás), UL (isteni erő) szógyökökből származtatják. Ugyan, az utóbbi értelmezés tökéletesen kiszolgálja elméletünket, mégis megemlítenénk egy egyszerűbb, a nép nyelvén született magyarázatot, miszerint az égiek küldte maghozó madár odaátról, „túl-rul” érkezett, tehát ezért kapta a Tu(l)rul nevet.

De térjünk rá a másik eredetmondánkra, a Csodaszarvas históriájára, amelyben - a két elbeszélés eltéréseiben -, többen a magyarság különböző származásának bizonyítékát látják. Csakhogy, a szarvast űző ikerpár, Hunor és Magor története, egy közismert szkíta motívumra, a ragadozók által üldözött szarvasünő ábrázolásokra, pontosabban a feltűnően gyakori jelenet hátterére, a szkíta hitvilágra vezethető vissza. Továbbá a történet korai ábrázolásain az üldözők nem négylábú ragadozók, hanem madarak voltak.

Mivel az íjfeszítő pusztai népeknél a zsákmány elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalommal bírt, a madár, a madarak helyére minden további nélkül beilleszthetjük a mi Turulunkat. Tehát a két eredetmítosz gyökere egy és ugyanaz, ami nem lehet más, mint a kezdetek kezdete, a teremtés, az ősi nász. Vagyis az ősanyát, Emesét, a szarvasünőt megtermékenyíti az isteni hírnök, a maghozó madár.

Igaz, a Turul legendában Emese, mint Álmos anyja szerepel, de ez közel sem zárja ki a história régebbi keletkezését. Elvégre, mi sem lehetett természetesebb Álmos, és nemzetsége részéről, mint az ősi-, isteni magtól való származás hitregéjének felelevenítése, aktualizálása. Ekképpen megteremtve a megyer nemzetség elsőbbségét a versengő törzsfők körében.


Az ősanya-képről:

„Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Így vihető végbe az Egyetlen csodálatos műve.” (Részlet Hermesz Triszmegisztosz smaragdtáblájáról)

Nemcsak Egyiptomban volt „divatban” az „ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van” világnézet, hanem őseinknél is. Többek között ennek emléke a világfa hármas tagozódása, az ebből képzett égi, földi, és alvilági élet, a temetők, a sírba rakott tárgyak tükörképszerű elrendezése.

Azaz természetes dolog volt az „égi” ősanyát a föl-domborodó Föl-ddel, míg az ősapát, a Nappal azonosítani.
Persze, az eltelt évezredek alatt jelentős átalakulásokon ment keresztül az eredeti ősanya-kép. A Föld heggyé lett, példa rá a tibeti Csomolungma (a világ anyja), a Világfát „tartó” nagy hegy, az újgurok szenthegye, vagy az egyiptomi „ősdomb”.

Majd egyre inkább a földelemek, a víz, a fa, illetve a hozzájuk köthető állatok képében ölt testet, de nem ment ritkaságszámba a teremtés szereplőinek sajátságos összeolvadása (szárnyas- Ízisz, Imdugud Ningirszu, Iana, Artemisz), s egyéb metamorfózisok sem.

Ezek után az lenne az igazi csoda, ha az „em” szótőből képzett emes, Emese, mint em-elkedő (hegy, föld), vagy a „Világfát” magán hordó szarvas nem épült volna be regéinkbe, hiedelmeinkbe, mint Magna Mater, minden élő, és „élettelen” anyja.

Emeséről szólva el kell még mondanunk, hogy „em”, Emese emelkedő értelemben, természetszerűleg köthető a földomboruló, „szülő” földhöz, a létezés forrásához, valamint az emes, emlős, emse szavaink által, a világot táplálni kész Istenanya fogalmához egyaránt. Egyszóval személyében nyugodtan asszociálhatunk az azték, maya földistennőkre, vagy a több tucat emlővel ábrázolt Efézusi Artemiszre is.

Tehát ő a mindenség anyja, az ősóceánból ki-em-elkedő anyaföld, az em-ből-eredő em-b-er szülője.

V. Az anya

Az élő Föld, az anyag „szellemmel áldott” állapota, a születés, a kiteljesedés, az elhullás szent ciklusai következtében, a megújulás, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett. Ezek után az lenne a csoda, ha nem alakultak volna ki Istenanya kultuszok, vallások, ami nálunk, magyaroknál az Emese ősanya képben öltött testet.

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk.

„Az őstőből életfa zsendül, székéből száz folyó ered.
Gyönyörében a világköldöke meg, megremeg.”


Őseink mondáiban, hiedelemvilágban történő vizsgálódásaink folyamán egy titokzatos Földanya, Anyaistennő elmosódott képe rajzolódott ki előttünk. Mivel tovább „nyomozni” csak a megmaradt emléktöredékek alapján tudunk, vizsgálnunk kell a mai vallások, szertartások, szokások gyökereit is.

A katolicizmusnak, mint expanzív, terjeszkedő vallásnak feladata volt a hit továbbadása, az evangéliumok megismertetése a „pogány világgal”. Ezen ténykedése közepette törvényszerűen számtalan elemet átvett a korábbi vallásokból, köztük a magyar ősvallásból is.

Példának okáért, a kereszténység előtti istenanya vallások tagadhatatlan nyoma a Szűz Mária, Nagyboldogasszony, Babba Mária tisztelete, amely az erősebb istenanya emlékezettel bíró területeken kultusszá nőtte ki magát, de Mária soha nem emelkedett „isteni” tényezővé. Azaz mint „földi”, csodatévő, gyámolító anyát imádjuk, s nem utolsó sorban, ebben a minőségében ellensúlyozza Jahve büntető, jutalmazó „természetét”.

A magyar, erdélyi és csángó hagyományok által gyanítható, hogy Nagyboldogasszonynak voltak „segítői”, méghozzá a lányai, a Kisboldogasszonyok. A csángók Babba Máriája valójában a „babás”, áldott állapotban lévő, vagy a szülő nők segítője, a bábáskodó istenanya lehetett.

Mindennél beszédesebb a csángók csíksomlyói búcsún végzett különleges rítusa, a hajnali „napvárta”. A hegyen virrasztó hívek várják a felkelő napot, s benne látni vélik a holdsarlón álló „napba öltözött” Szűzanyát. Ennek a kivételes „szertartásnak”, csak egy értelmezése lehetséges, a Hierosz Gamosz, az ősi nász emlékének továbbélése, a ragyogó Napkorong, mint isteni mag sugarainak földi befogadása.

Újabb „csodák” reményében térjünk át az „anya” szavunk különféle értelmezéseinek elemzéséhez. Nem rejthetjük véka alá, hogy az isteni hármasság elve nem egy újsütetű intézmény, szinte végigkíséri az emberiség spirituális történelmét. Az íz, ige mellől hiányzik még „valaki”, egy isteni személy, amely által értelmet nyer léte, avagy manifesztálódik, érzékelhetővé válik az isteni mag. Igen, egy befogadó, szülő, tápláló, princípium, maga az ANYA, amely tényező nem más, mint az „atomi lét” állapotában „tengődő” anyag, ha úgy tetszik „por, agyag”. Igen, az anyag, amely egyaránt megjárta a „mennyet és a poklot”, hiszen a materializmus követői szemében ő volt a „minden”, még a „tökéletességre”, kizárólagosságra törekvő vallások esetében a bűn forrása, az ördög fenségterülete.

Elméletünk szerint mindkét felfogás hiányos, és abszurd. Az egyik letagad, lealacsonyít egy isteni tényezőt, míg a másik csak ezt fogadja el, bár hálából megcsonkítja, kimiskárolja a „lelkét”, a Szenthármasság egységét. Mielőtt továbbfűznénk gondolatainkat, ejtsünk pár szót az anyagról, a materialisták bizonyosságáról, „istenéről”.

„Semmi sem az, aminek látszik.”

Sajnos még manapság is meglehetősen hamis kép él bennünk az anyaggal kapcsolatban (nem kevés része van ebben a komplex európai, szellemi örökségünknek), pedig a romlandó, vagy a tömör anyag képzete közel sem a valóság.

A tudomány jelenlegi állapotában az érzékelhető, legkisebb - egyszer hullámként, másszor aprócska pontként felsejlő - anyagi részecskék az úgynevezett kvarkok, melyek továbbontási kísérletei során egyszerűen eltűnik a fizikális anyag. Többen úgy gondolják, ezzel elérkeztünk az anyagi világ határára, míg mások szerint csak „durva mérőónjaink zavarják fel a kristálytiszta forrásokat”. Akárhogy is van, a tömör, stabil anyag fogalma valójában illúzió, minden változik, átalakul. Egyedüli állandó maga a folyamat, aminek a legapróbb, létező rebbenése is a része, s befolyásolja azt. Avagy a „vasbeton” alapzatokon álló tudomány a lét olyan titkos bugyraihoz érkezett, melyekből a majdan kiáramló ismeretek törvényszerűen elporlasztják öröknek hitt alapjait is.

Mindennek tudtával ideje átértékelnünk az anyagról vallott nézeteinket, s ki tudja még mi mindent? Úgy tűnik, mindent...

De ideje munkához látnunk, tehát az anyag, anya szavunk elsődleges jelentése az a „valami”, amiből minden vétetett, példának okáért; anya-ág, anyaföld, anyanyelv, anya-folyam, anyaország, ágy, agy. A felsorolásból külön kiemelendő a föld, mivel „Porból lettünk, s porrá leszünk.”, vagyis belőle származik minden élő, és „élettelen”. A „föl-domborodó” föl-dből, az anyaföldből, amelybe ugye, vissza is hull minden.

Az élő Föld, az anyag „szellemmel áldott” állapota, a születés, a kiteljesedés, az elhullás szent ciklusai következtében, a megújulás, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett. Ezek után az lenne a csoda, ha nem alakultak volna ki Istenanya kultuszok, vallások, ami nálunk, magyaroknál az Emese ősanya képben öltött testet.

Amint azt már említettük, Emese eredeti szótöve szerint em, emelkedő értelemben, természetszerűleg köthető a földomboruló, fölemelkedő Földhöz, a létezés forrásához, valamint az emes, emlős, emse szavaink által a világot táplálni kész (emlős, emlőkkel rendelkező) Istenanya fogalmához egyaránt. Tehát a kulcsszó az „ősi nász”, vagyis a kezdetek-kezdete, a teremtés. Korábban már foglalkoztunk a Csodaszarvas, Emese eredeti Földistennő alakjának átalakulásaival, most kövessük tovább szarvasunk későbbi transzformációit.

Ő lett a megszentelt hely, a haza kijelölője, a gondoskodó anya.

„…ezer ága-bogán ezer égő gyertya…”, „Szarvai közt van a pirosan felkelő Nap…”, „Homlokán van az aranyos hajnalcsillag…” „Ő a világmindenség.”

Természetesen az ilyen és hasonló átváltozások jellemzőek az egész emberiség misztériumkincsére. Példának okáért vegyük az azték Quetzalcoate-t, ami megfelel a maya Itzamma-nak, azaz a nagyhatalmú Tollaskígyónak, a legfőbb istenségnek. Aki később, emberi tulajdonságokkal felruházván vöröskeresztekkel díszített köntösben tanítja népét.

Igen, a Tollaskígyó mint „képzelet szülte lény”, madár és kígyó egyesülése. Mit is mondtunk, egyesülés? Biztos, hogy csupán képzeletbeli lénnyel állunk szemben, hasonlóan a mesebeli sárkányhoz? (Már amennyire a sárkány is az.) Nem lehetséges, hogy a már említett archaikus impulzusok - a sugárzó és a befogadó princípium – ősi nászának következménye, szüleménye az „új Isten”, Quetzalcoate?

Több mint lehetséges, hiszen a madár, az Íz, az Ige hordozója egyesül, a kígyóval (a szarvassal, a földdel, az anyaggal), s mindennek földi manifesztációjaképen jött létre a szárnyas-, vagy tollaskígyó.

Ennek az ősi násznak másik vetülete a Mexikó zászlaján látható, kígyót evő sas. (Emlékezzünk csak, a pusztai, íjfeszítő népeknél a préda elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalmat hordozott.) De mi is Mexikó jelképének története? A hosszú vándorlásban elgyötört azték népnek a kígyót evő sas jelezte az „új” hazát, a letelepedés helyét.

Hogyan is történt ez a mi Csodaszarvasunkkal?

A madár által elejtett szarvas szkíta történetéből, motívumából (lásd az előző részt) eredő Csodaszarvas mondánkban, a menekülést feladó, „prédává” váló szarvas jelöli ki az „új” hazát, a letelepedés helyét. Nos, az egyezőségek, párhuzamok önmagukért beszélnek, de nem állhatunk meg ennyinél, tovább kell keresnünk őseink többi üzenetét.

Miért volt szükség a jelre? Miért vándoroltak hosszú évtizedekig ezek az erős, dinamikus népek? Mindkét esetben egy Napszimbólum (sas, ragadozó), és egy Földszimbólum (kígyó, ünő) „találkozásáról”, az ősfogantatásról van szó.

Avagy az érintett elbeszélésekben az ősi nász archaikus képe jelzi a teremtés, a „származás”, az Éden helyét.
Azt a helyet, ahol az „igazi őshazája”, a „boldogság kertje (szigete)” található az isteni tanításokra még emlékező népeknek. Mindez a véletlen műve lenne? Aligha hiszem.

VI. A tengely

Valamikor az ősidőkben a „bálvány”, a tengely körül álló nők jelenítették meg az anyagot, az anyát, majd a megszólaló dobok ütemére csatlakozó férfiak (az „Ige”) hatására mozgásba lendültek. Végül a gyorsuló ritmus, a körtánc élménye szinte extázisba juttatta a résztvevőket. Így élték-, adták át az ősfogantatás isteni történéseit, az együvé tartozás felemelő élményét.

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk.

„Akár egy halom hasított fa,
Hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”
(József Attila: Eszmélet)

Az előzőekben nyelvünk és egyéb hagyományaink útmutatásai alapján megismerkedtünk a teremtés, az ősi nász két szereplőjével, az isteni-maggal (Iz, Isa, Ige), valamint az anyával (Anyag).

Tudjuk, hogy az isteni mag által besugárzott, megtermékenyített anyag, az áldott állapotban lévő anya jeleníti meg az egész, látható világmindenséget. Benne ölt testet a legparányibb egysejtűtől a hatalmas galaxisokig minden. Mindannyian a gyermekei vagyunk.

A sugárzó, teremtő „Ige” és a befogadó, átalakuló „Anyag” az idők kezdetétől egymásba fonódva járják véget nem érő körtáncukat. Apropó, körtánc, hiszen a kör, a körtánc minden esetben valószínűsít egy központot, egy „tengelyt”, ami körül kialakulhat a kör, s maga a tánc.

Igen, valamikor az ősidőkben a „bálvány”, a tengely körül álló nők jelenítették meg az anyagot, az anyát, majd a megszólaló dobok ütemére csatlakozó férfiak (az „Ige”) hatására mozgásba lendültek. Végül a gyorsuló ritmus, a körtánc élménye szinte extázisba juttatta a résztvevőket. Így élték-, adták át az ősfogantatás isteni történéseit, az együvé tartozás felemelő élményét. Mindeközben - szerencsésebb esetben - a lábak dobbanásával a szívek lüktetése is harmonizált, azaz fontos színtere volt ez a párválasztásnak, szexuális egymásra találásnak is. (Mielőtt még valaki - a mai „sterilizált” viszonyainkból kiindulva - fertőt kiáltana, el kell mondanunk; akkoriban még természetes kapcsolatban álltunk a teremtett világgal, s a hajdani örömünnepek közel sem tévesztendőek össze korunk valóban megvetésre méltó, tobzódó exhibicionizmusával.)

Nos, ilyen gyökerekhez kötődik több tavaszünnepünk, például a májusi-pünkösdi vigasságok, amely szokásoknak, az egyház erőteljes integrálási kísérletei ellenére (Fülöp, Jakab apostolok) vajmi kevés köze van a kereszténységhez. A felállított „tengely” körüli tánc, a mulatság, a király-, királynéválasztás, mind-mind az isteni mag által megtermékenyített természet újjászületésének, az ősi násznak evilági vetületei.

Mégis kell lennie valami okának, hogy ezekre a kiirthatatlan, ősi rítusok idejére tevődött a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Amennyiben visszalapozunk írásunk harmadik, A kisded című fejezetéhez, láthatjuk, hogy a Szentmagot, az Ízt, az Igét keresztényi értelemben nem mással, mint a Szentlélekkel, a „Fiúval” azonosítottuk.
(A fiú, mint isteni-követ, a szentmag sugarait hordozó „fénylény” értendő.) Tehát ilyen értelmezésben a tavasz, a természet megújulása, áldott állapotba kerülése, az „Íz érkezése” összhangban van a Szentlélek ünnepével.

Igen, „minden mindennel összefügg”, Phanta Rhei - mondják a bölcsek. Mi csak maradjunk azonban továbbra is a kaptafánál, a tengelynél, melyben kódolva van a tökéletes alakzat, a kör, a mozgás, változás, a felemelkedés, az elhullás, az újjászületés, az isteni törvény.

Ennek okán tegyük fel a kérdést, vajon mi lehet a tengely szavunk eredete? Természetesen nem más, mint a TEN szótövünk. A ten szótő ismertebb „képződményei” pedig a következők: tenger, tengely, tente, teng, tenmaga, tens-uram. Valóban nem igazán bővelkedünk a ten alkotta kifejezésekben, mégis ebből a kevéske információból is levonható némi következtetés.

Milyen tulajdonságokat, meghatározásokat takar a tenből kihajtó szóbokor? Egyrészt utal nagyságra, nyugalomra a tenger formában, másrészt mint teng mozdulatlanságra, vegetációra enged következtetni, de ide sorolandó a tente, nyugtatásra, alvásra biztató szócska is. Bátran gondolhatunk továbbá az egy, egyedüli tartalomra a tenmagad, vagy a tensuram esetében. Mindezekkel összhangban van a tengely mint a mozgó, forgó szerkezetek egyedüli nagy álló, nyugalomban lévő része. Persze, ebben az esetben kicsit többről van szó, mint egy álló dologról, a tengely rendszerezi, teszi hasznossá, ésszerűvé a különféle energiákat. A tengely a „lelke”, a központja az „egész mindenségnek”.

Ő az Egy, a vezérlőelv, a törvény, az „Isten egyenese”, a TEN.

A Ten, amely a „Hálát adunk Tennek!”, a „Ten adta, Ten veszi el” mondásaink tanúságaként önállóan használt istenszavunk volt. Az eddigi kutakodásaink szerint az önálló „Isten” meglehetősen abszurdnak tűnik, és az is, mivel értelmét veszti a tengely a körülötte forgó világ nélkül, de nincs ez másként az isteni maggal az anyag nélkül, s nemkülönben fordítva sem. Avagy a Ten az első isteni személy, ha úgy tetszik az „Atya”, az isteni-mag a „Fiú”, a Szentlélek, míg az anyag az „Anya”.

Az IS-TEN-ANYA jeleníti meg Isten hármasságát, a „Szentháromságot”, az „Egyetlen csodálatos művét”.

Hogyan mehetett mindez feledésbe? - kérdezhetnénk. Nem feledtük el, hiszen többségében népünk emlékezetéből merítettünk mindent. Azaz nem véletlen a magyarok hármas számhoz való, már-már misztikus vonzódása sem, a mesebeli „három fiú”, a „három feladat”, bizonyos cselekmények háromszori ismétlése, és nem utolsó sorban a „három a magyar igazság” mondásunk, amit manapság is váltig hajtogatunk, bár igazi, valamikori jelentését régen, még a vallásváltás évtizedeiben kitörölték az emlékezetünkből.

Pedig sokáig „suttogták” eleink: „Három a magyarok Istene, három a magyar igazság!” Avagy egy erdélyi népdal szerint: „Verje meg a három Isten Görgeyt, hogy letette a magyarok fegyverit.” Sőt mi több, Árpádék sem háromszor, háromul kiáltják Isten („Deus, Deus, Deus”) nevét, hanem a magyarok egy élő Istenét, a „három Istent” hívták segedelmül, az IS-TEN-ANYÁT.

Újra elragadott minket a magyaros hév, s kissé előreszaladtunk, úgyhogy térjünk vissza a Tenhez, pontosabban a májusfához. Több szavahihető kutató állítása szerint a májusfaállítás szokása egészen a Bálvallásig vezethető vissza. Nekünk is van ugyanis egy bál szótövünk(!), melynek ismertebb bővítményei, szóösszetételei a következők: báltengely, báloszlop, bálkerék, bálvány, bálványberek, bálványhegy, bálványkő, bálványáldozat, báláspap, bálványimádás, bálványtánc. (A földrajzi elnevezések és egyéb nyelvi összefüggések tanúsága szerint a bál szavunk a vallásváltás előtti időkben is része volt nyelvünknek.)

Nem tudom, ki hogyan van vele, de mintha beszéltünk volna hasonló dolgokról. Nagy, egyedül álló, oszlop, tengely, kerék, tánc, vallás, önálló isteni elnevezés. Ugyan mindebből nem vonhatóak le egyértelmű következtetések, de a felmerült párhuzamok megérnének még egy-két misét.

A magyarok Istene, IS-TEN-ANYA vigyázzon Önökre a következő találkozásig!

Örökké élj Magyarország!