A vénülő karácsonyfán valaki sorra meggyújtotta a gyertyacsonkokat. Közeledett az éjfél. Fehér fején fekete csipkefőkötővel ott ült nagymama a kandalló melletti karosszékben, térdén a bolyhos takaró, lába alatt a zsámoly, s a nagy bükkfahasábok halkan pattogtak a tűzben. A dédunokákat rendre ágyba tették, s már csak mi voltunk nagymama körül, az unokák. Tizenhatan.

– Kezdhetitek az ólomöntést – adta ki nagymama a parancsot. – Hadd lássuk hát, kinek mit hoz az új esztendő!

Valaki kivitte a szobából a petróleumlámpát, és csak a karácsonyfa világított, meg a tűz. A bútorok mögött megnőttek az árnyékok, babonás, furcsa várakozás feszült a levegőben, s a fejek összehajoltak a vizesvödör fölött.

Sorra mindenki kezébe vette a hosszú nyelű olvasztókanalat, beletett egy darab törött ólmot, s a láng fölé tartotta, míg a kanál lassan megtelt folyékony ezüsttel. Akkor egy gyors mozdulattal beleöntötte a megolvadt ólmot a nagymama lábainál lévő, vízzel telt vödörbe, s a forró érc sisteregve merült alá benne, csipkézett szélű, fantasztikus alakzattá fagyva. Ebből olvasta ki nagymama a jövendőt.

Júliának, aki a legfiatalabb volt közöttünk – tizennyolc éves és menyasszony –, reszketett a keze, s az ólom szétfröccsent a vízben, darabokra szakadt, s olyan volt, mint egy tépett ezüstruha. Sokáig nézte Júlia, s az arca sápadt volt.

– Ronggyá szakadt menyasszonyi ruha… – suttogta végül is, és félelem reszketett a szemeiben.

Csönd volt a szobában, senki se mert szólni. Csak egy tövig égett gyertya sercegett a karácsonyfa tetején, s a falióra mély, tompa kongással számolta a másodperceket. Aztán nagymama a vödör fölé hajlott, belenézett, s szelíd mosollyal mondta:

– Attól függ, hogyan nézed, lelkem. Nézd csak meg még egyszer! Én egy virágoskertet látok benne. Azok a nagyok ott a rózsák, azok a kicsik a tulipánok, azok a csipkés szélűek dáliák lehetnek, meg szegfűk…

Újra belenéztünk valamennyien a vízbe. És nagymamának igaza volt, most már mi is láttuk. Virágoskertet öntött magának jövendőül Júlia, ott voltak a rózsák, a tulipánok, a szegfűk és a dáliák, úgy éppen, ahogy nagymama mondta.

– Minden attól függ, hogyan nézitek, lelkem – mosolygott nagymama. – Ez az élet titka. Majd mondok nektek erről egy mesét.

Nagymama öntött utolsónak. Biztos, nyugodt kézzel fogta a kanalat, s az ólom egy darabban maradt a vödör fenekén. Amikor kivettük a vízből, én egy koporsót láttam benne. Ezt látták a többiek is, és egyikünk se szólt. Nagymama átvette a furcsa, formátlan ólomdarabot, forgatta egy ideig sovány, fehér kezében, aztán elmosolyodott megint.

– Repülőgép! – mondta vidáman. – Meglássátok, vén fejemre még repülni is fogok!

Rámeredtünk az ólomdarabra, s valóban, ahogy nagymama tartotta, tisztán láthattuk a kis ezüstszínű repülőgépet, ahogy már-már elveszőben volt gomolygó ezüstfelhők között.

Nagymama pedig félretette a jövendőmondó ólomdarabkát, és belekezdett a mesébe:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három királyfi – mesélte nagymama a tűz melletti karosszékben –, s ez a három királyfi elment az öreg varázslóhoz, hogy megtudják tőle a jövendőt. Az öreg varázsló elővett egy kicsi kerek tükröt, és azt mondta: „Fogjátok ezt a tükröt, és tartsátok olyan közel a szemetekhez, amíg csak a szemeteket látjátok benne, mást semmit. És mondjátok meg sorra, hogy mit láttok!”

Fogta a legidősebbik a tükröcskét, és belenézett.

– Harcoló lovasokat látok – mondta.

Fogta a középső is a tükröcskét, belenézett és mondta:

– Magányos vándort látok bottal a kezében.

Végül a legkisebbik fogta a tükröt, odatartotta a szeméhez, és sokáig nézett bele.

– Először azt hittem, hogy romokat látok – mondta –, de aztán jobban megnéztem, és nem romok voltak, hanem épülő házak.

Az öreg varázsló bólintott.

– Amit láttatok, az lesz a jövendőtök. Mert minden emberfia önmagában hordozza a jövendőjét, s ki amilyennek látja azt, olyanná lesz.

S úgy is lett – mesélte tovább nagymama. – Ellenség tört rá az országra, földúlt és fölégetett mindent. A legidősebb királyfi csatában esett el, a középső királyfi elbujdosott idegen földre, s a legkisebbik otthon maradt. Rabláncokat tettek kezére-lábára, nehéz rabmunkában sanyargatták, de a láncokat lassan-lassan lemarta róla a rozsda, s végül is a királyfi hozzáfogott, és fölépítette újra az országot. S bizony még sokkal szebbet és jobbat épített, mint amilyen a régi volt, s békességben élt benne száz évig és egy napig, amíg csak meg nem hótt…

Ebben a pillanatban megkondult az öreg falióra, s lassan, méltóságteljesen elütötte az éjfélt.

– Adjon Isten mindenkinek boldog új esztendőt! – mondta nagymama, és mi sorra odamentünk hozzá, és megcsókoltuk a kezét, és ő sorra homlokon csókolt mindannyinkat.

Bizony, sok esztendő telt el azóta. Nagymama is régen fölrepült az égbe, rommá lett a ház is, ahol annak idején ólmot öntöttünk, s a tizenhat unokát szétszórta az élet meg a történelem.

Sokan közülünk úgy jártak, mint a legidősebb királyfi, és jeltelen sírjaik fölött kinőtt a fű, továbblépett az élet. Másokat a középső királyfi sorsa érte: vándorbottal a kezünkben járjuk az idegen világot, s nem lelünk benne otthonra sehol.

S Júliával mi lett? Menyasszonyi ruháját valóban ronggyá tépte a háború, és sokáig, sokáig nem tudtam róla semmit. De nemrégen hír jött: ott él még mindig az alföldi városkában, ahol otthona volt, s kétholdnyi virágoskertjében dolgozgatva építgeti újra az életét. Ott él szerényen, meghúzódva rózsák, tulipánok, dáliák és szegfűk között, mint ahogy azt nagymama szeme annak idején az ólomban meglátta, s még arra is telik, hogy virágaiból megajándékozza a szegényeket, szenvedőket, elcsüggedteket, s becsempésszen egy kis örömöt a szomorú világba.

Jegyezzétek meg, ólomöntők: nagymamának igaza volt. Minden azon múlik, hogyan nézzük azt az ezerarcú, ezeralakú furcsa valamit, amit emberi életnek nevezünk.