Hazádnak rendületlenûl Légy híve, oh magyar, Bölcsõd az 's majdan sírod is, Melly ápol 's eltakar. A' nagy világon e' kivûl Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors' keze, Itt élned, halnod kell. Ez a' föld, mellyen annyiszor Apáid' vére folyt; Ez, mellyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Itt küzdtenek honért a' hõs Árpádnak hadai, Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság! Itten hordozák Véres zászlóidat, 'S elhulltanak legjobbjaink A' hosszu harcz alatt. És annyi balszerencse közt, Olly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e' hazán 'S népek' hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: "Egy ezred évi szenvedés Kér éltet vagy halált!" Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, 'S keservben annyi hû kebel Szakadt meg a' honért. Az nem lehet, hogy ész, erõ, És olly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt.	Vörösmarty Mihály portréja Még jõni kell, még jõni fog Egy jobb kor, melly után Buzgó imádság epedez Száz ezrek' ajakán. Vagy jõni fog, ha jõni kell, A' nagyszerû halál, Hol a' temetkezés fölött Egy ország vérben áll. 'S a' sírt, hol nemzet sülyed el, Népek veszik körûl, 'S az ember' millióinak Szemében gyászköny ül. Légy híve rendületlenûl Hazádnak, oh magyar, Ez éltetõd 's ha elbukál, Hantjával ez takar. A' nagy világon e' kivûl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors' keze, Itt élned, halnod kell.
A Szózat elsõ ütemeivel 1835. vége óta foglalkozott Vörösmarty, a kész mû 1836-ban íródott. Elsõ tollpróbája még csak ennyi volt:	"Hazádhoz, mint szemedhez, Tarts híven oh magyar. Bölcsõd és sírod az neked, Melly ápol, 's eltakar. A' nagy világon e' kivûl Nincsen számodra hely Áldjon vagy verjen sors: Itt élned halnod kell." (Kritikai Kiadás VMÖM II. Bp., 1960. p. 654.)
	Vörösmarty Mihály a Fóti dalt szavalja Deák Ferenc és Kossuth Lajos társaságában. 1841.

Az 1836-os rendi országgyûlés berekesztése az ellenzék teljes vereségét hozta: legfõbb vezetõi vidéki tétlenségbe kényszerítve, vagy börtönben, bírósági eljárás alatt. A sokat emlegetett herderi jóslat beteljesülése újra közelinek tûnik - felhívásra van szükség. Ez a felhívás a Szózat, mely ugyan keretes szerkezetével a Himnuszra emlékeztet, de messze több aktivitást követel a hallgatótól!
A Szózat évszázados hagyományokat idéz meg és alkotja a múlttal szerves egységgé a jelent. Az irodalomtörténész figyelmeztet a motívumokra:

"...az mû nemzetségünknek több hazája ennél soha nem lészen s nincsen is, más minekünk az övét nem adja"  (Bocskay István, 1606.)

"... az magyaroknak ennél több ez kis darab országocskánál nincsen, kit ha elvesztnek, semmiek nem leszen" (Czobor Mihály, 1606.)

"... nincsen nekönk több hazánk ennél, ha ezt is elvesztjök, nem ad senki országot nekönk" (Nyáry Pál, 1606.)

"... ne veszessük el, uram, az hazát, mert ha ezt elvesztjük, mi mást nehezen avagy nem is találunk" (Bethlen Gábor, 1611.)

"Bizony illendõ is erre a szegény hazára gondot viselni, mert nekünk ennél több nincsen, s annak is igen kevés részecskéjébe szorultunk, s ha ez is kicsúszik kezünkbõl, mást nem ad senki érette, s nem is találunk" (Rákóczi György, 1629.)

"... nem hazánk-e tehát nekünk is ez, mint édes eleinknek? Az bizony, más nincsen kivülle." (Esterházy Miklós, 1634.)

"... elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk" (Zrínyi Miklós, 1660.)

Vagy a késõbbiektõl is találhatunk illõ idézeteket - csak Széchenyi Stádiumából:

"Hunnia annyi viszontagságok közt
csekély száma mégis él."

"Hunnia szebb sorsra méltó...
feküdjünk mi is .... nemzeti sírgödrünkbe"

"... mi mint magyarok
egykori sirhantunk fölött
soha ne érdemeljünk-e
a késõbb élendõ nagy nemzetek
emlékezetében
néhai nagyságunknak
egy érdem-emlékét is?"

Talán nem kell fejtegetnünk, hogy Vörösmarty költeménye mennyire "eltalálta" a közhangulatot, a kor- és a népszellemet. Versét, mely egy naptár révén a népi közönséghez is eljutott, hamarosan széltében emlegették, szavalták, idézték, sõt 1839. 11. 02-tõl énekelték is.

Egressy Béni mellszobra Izsó Miklós, 1836.

Vörösmarty Mihály mellszobra Züllich Rudolf, 1856.

Egressy Béni szerezte ekkor az "elsõ" dallamát, valamire való fáklyászene, hazafias szerenád nem lehetett meg nélküle. 1841-ben az Akadémia gyûlésén Pulszky Ferenc "nemzeti dallá vált Szózat"- ról beszél, a következõ évben Deák Ferenc méltatja, majd Kossuth jelenti ki a Pesti Hírlapban: "Szózata máris nemzeti himnusszá vált." (Adalék a nemzeti önismerethez) 1843 januárjában Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot ír ki. A "húsz arany pályadíjt a legjobb népmelódiáért" huszonkét pályamû közül Egressy Béni újabb feldolgozása nyeri el.

A betanítás rövid ideig tart, és 1843. 05. 10-én fölcsendülnek a Szózat mai hangjai. Rövidesen az egész országban ismertté válik az új melódia:

"A' szívrázó költemény és melodia hallatára egészen el volt ragadtatva a' közönség, el annyira, hogy a' végsõ verseket a ' hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel [ti. a pozsonyi magyar színkör 1843. 06. 01-i elõadásáról tudósítanak - Á.K.], fényes bizonyítványául annak, miszerint a' közkedveltségû dal- és énekszerzõ, Egressy Benjámin jelen szerzeménye minden magyar szivet megkapá, minden magyar kebelben viszhangra talál, 's csak olly könnyen énekelhetõ, mint minden népies nemzeti dal, melly ezerek, millók ajkain meghonosult." (Pesti Hírlap 1843. 06. 11.)

Bár a Kisfaludy Társaságnak voltak olyan aspirációi, hogy akár ezt, akár egy másik Vörösmarty-mûvet (Himnusz) minõsítsenek nemzeti himnusszá, a Gotterhaltét nem lehetett sem ekkor, sem késõbb háttérbe szorítani. A közönség még sokáig a Szózatot tekinti nemzeti himnusznak, ezt énekelte a szabadságharc csatáiban, ezt az önkényuralmi tüntetéseken - s bár Vörösmarty temetésén nem lehetett megszólaltatni, Széchenyi temetésekor nyolcvanezren zúgták. Hivatalossá soha nem lett, lassú háttérbe szorulását a Himnusszal szemben részben a politikai viszonyok konszolidációja, részben pedig nehezebb elõadásmódja okozta.
Ez a háttérbe szorulás ugyan nem jelent eltûnést - a fontosabb ünnepeken mindkettõ szerepel, de végül Kölcsey mûve lett törvényes jelképpé.
A Szózat aktív közéleti szerepvállalást igényel, áldozatos döntést - olyan konfliktushelyzetet állít fel, amely nem tûri az alternatívát: csak egyféle választ enged, amelyet már a kortárs Arany is olyan fontosnak tartott, hogy egész költeményt szentelt ennek: "rendületlenül".